Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
a hódoltság megszűnése után sem adta vissza. Ily módon felszabadult a hűbéri kötöttségek alól és szabadon fejlődhetett. Ezeken a területeken gyorsabb ütemben foglalt teret a kapitalista termelés. A Kiskunság, a Három Város, továbbá néhány Duna menti kisközség területén már 1855-ben, a Duna—Tisza köze más tájaihoz hasonlítva, meglepően kicsi (5—9 kh) volt az átlagos birtoknagyság. Az amerikai úton való fejlődésnek termelési kihatásai is voltak mind a Duna mentén, mind a homokon. A kisparcellás földtulajdonosok belterjesebben művelték földjüket: a környező nagybirtokokkal versenyre kényszerült önálló termelők így vetették meg az alapját a Duna menti zöldségtermelésnek, valamint a kiskőrösi gyümölcs- és szőlőkultúrának. A század közepe óta nagyméretű ármentesítési munkálatok zajlottak le a Duna mentén. Ahol azelőtt 50—60% körül mozgott a rét-legelő aránya, ott 10—-15%-ra csökkent; a helyét szántók foglalták el. Az ármentesítés eredményeképpen hatalmas területeket vontak művelés alá, olyanokat, amelyek korábban egyáltalában nem, vagy csak korlátoltan és bizonytalanul voltak hasznosíthatók. Ugyanerre az időre esett a homok megkötésének legmozgalmasabb szakasza, valamint a vasútépítés fellendülése. Igen jelentősen elősegítették, gyorsították a mezőgazdaság fellendülését a XIX. sz. második felében megépült új Duna—Tisza közi vasútvonalak, amelyek közelebb hozták az eddig félreeső homokvidékekhez is a piacokat. Valamennyi község területén különösen a szőlők gyarapodtak, elsősorban azért, mert a szőlő a legalkalmasabb növény a sívó homok megkötésére, másodsorban a század végén már azért is, mert a filoxéra pusztítása különös fontosságot és értéket kölcsönzött az immúnis homoki szőlőknek. A szőlő mellett emelkedett a szántó és az ugyancsak homokkötés céljából telepített erdő aránya is. Az első világháború előtti évtizedekben is folytatódott a gabonatermelés csökkenése, a világháború után pedig még tovább szűkült a mezőgazdaság belső és külső piaca. A kialakult finánctőke a mezőgazdaságba való tőkeáramlás helyett a mezőgazdaságból az iparba való tőkeáramlást idézte elő. Ez a mezőgazdaság további hanyatlását hozta magával, amely az 1930-as agrárválságban tetőzött. A Duna—Tisza köze mezőgazdaságának arculatában a 90-es évektől a 30-as évekig eltelt évtizedek idézték elő a legnagyobb változásokat. A homoktalajokon hihetetlen gyorsan emelkedett a mezőgazdaság intenzitása — elsősorban a nagyarányú szőlőtelepítés révén. Kétségtelen, hogy már a múlt század második léiében is jelentős méreteket öltött a homoki szőlők telepítése, de rendkívüli módon meggyorsította azt a filoxéra pusztítása a történelmi szőlővidékeken . A filoxéra páratlan átalakulást eredményezett a Duna—Tisza közén: amíg 1830 táján fele-fele arányban volt a homoki és az egyéb szőlő, addig 1910-ben már 1 : 10-hez volt az arány a homoki javára. ,,. . . könnyű talajfajták, melyeket korábban rossz minőségúeknek tekintettek, elsőrendű földek lettek . . . (Marx: Tőke III., Szikra, 836. old.) Ez történt a Duna—Tisza közén is. Az értéktelennek tartott sivár homokterületek most 20—40-szeres áron keltek el. Elsősorban olyan területeken terjeszkedtek a szőlők, amelyeknek jó piaci összeköttetésük volt. A szőlőtermelés jövedelmezősége, s az ebben az időszakban éppen emelkedő borkivitelünk idézte elő a szőlőkultúra ilyen méretű terjeszkedését, de 30
