Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
hatással volt rá gabonatermelésünk első világháború utáni válsága is. A gabonatermelés válsága helyenként a szántóterület kismértékű csökkenésével járt, de ez nem volt általános jelenség. Sőt, a Duna mentén— a jelenlegi szikes (abban az időben árterület) és időszakosan vízjárta területeken — a világháború után lefolytatott lecsapolási munkálatok nyomán emelkedett a szántó aránya. A 120 000 kh lecsapolt területből 100 000 kh termőterületet nyertek, 20 000 kh lassan elszikesedett, sőt még további területeken indult meg a szikesedési folyamat a lecsapoló csatornák rossz vezetése miatt. A felszabadulást megelőző utolsó évtizedben, amikor hazánk mezőgazdaságát is egyre inkább a hitleri hadigépezet ellátására állították át, ismét a gabonatermelés került előtérbe. A Duna—Tisza közi mezőgazdaságot azonban nem is annyira ez a folyamat jellemezte, mint inkább a német hadsereg részére — részben német tőkével is — dolgozó kecskeméti, nagykőrösi stb. konzervgyárak környékén a már korábban elterjedt paradicsom, zöldség- és főzelékfélék termelésének ugrásszerű megnövekedése, valamint, ugyancsak a hadigazdálkodás keretén belül, a napraforgó széleskörű elterjedése. A túlzott méretű gabonatermelés, az állatbeszolgáltatás nyomán fellépő trágyahiány, majd a Szovjetunió ellen való hadbalépés után a falvakban egyre fokozódó munkaerőhiány, végül pedig a hadműveleteknek magyar területekre való átterjedése következtében — hasonlóan az országos helyzethez — rendkívül leromlott állapotban érte meg a felszabadulást a Duna—Tisza köze mezőgazdasága. * A Duna—Tisza köze gazdaságának e mintegy 2 évszázados áttekintéséből szembetűnik, hogy az emberi gazdálkodás és a természeti földrajzi környezet közötti kölcsönös kapcsolat — a természeti adottságoknak a társadalom által történő kihasználása, az ezekhez való alkalmazkodás — a társadalmi fejlődés különböző fokain más és más formát ölt. A feudális mezőgazdaság a felmerülő technikai akadályok leküzdésére szükséges eszközök, ismeretek hiányában egyes talajokat nem volt képes belterjes művelés alá vonni. Csupán a vályogtalajú területeken érte el a szántó és szőlő együttes aránya a 30—45%-ot, egyéb talajokon nem haladta mega 10—20 %-ot, és sok helyütt még teljesen hiányoztak. E területeken legfeljebb külterjes állattartásra rendezkedett Ъе a feudális társadalom. А XIX. sz. kapitalizmus felé haladó társadalma már megfelelő eszközökkel rendelkezett ahhoz, hogy megkezdje a homokvidék fokozottabb hasznosítását, továbbá, hogy nagy vonalakban végrehajtsa a Duna és Tisza völgyének ármentesítését, kiépítse a Duna—Tisza köze közlekedési hálózatát. А XX. sz. a homokvidék nagyarányú fejlődését, a szőlők, gyümölcsösök ugrásszerű növekedését hozta magával, s az ármentesítés nyomán fellépő szikesedés veszélye ellen is megkezdődött a küzdelem. A termelőerők fejlődése, a fokozatosan tökéletesedő agrotechnika, a tudományos ismeretek bővülése azt eredményezte, hogy a különböző természeti tényezők az emberi gazdálkodás számára egyre kisebb akadályt, egyre kevesebb megkötöttséget jelentettek. A társadalom fejlődése során fokozatosan leküzdi a természet ellenállását, másrészt, a természeti sajátságok egyre alaposabb ismeretének birtokában, sokkal jobban képes alkalmazkodni a természet adottságaihoz. 31
