Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
távolabbi területek, amelyek fekvésük, továbbá olyan határrészek, amelyek sovány termőerejük miatt kevésbé voltak alkalmasak művelésre, szolgáltak leginkább legelőül. A szántó és a legelő kiterjesztésére, a mezőgazdasági termelés zavartalanságának biztosítására irányuló törekvés nagyszabású, a táj arculatát átalakító munkálatok megindulását hozta magával. A XIX. sz. közepe felé megkezdődött a Tisza szabályozása és ezzel párhuzamosan az ármentesítés. Az ármentesített területek egy-két évig legelők voltak, azután feltörték őket. A Duna—Tisza köze sívó homokvidékein is kezdett tért hódítani a mezőgazdasági kultúra, tekintélyes méreteket öltött a szőlő-, a gyümölcsfa- és az erdőtelepítés, jelentősen módosítva a művelésági arányokat. A piacratermelés megindulása a XIX. sz. elején a feudális gazdálkodás más alakban való továbbélését jelentette, ugyanakkor azonban Európa kapitalista fejlődésének függvényévé változtatta a magyar mezőgazdaságot. Ennek következtében a konjunkturális korszak fejlődését többször szakították meg az első ízben jelentkező kapitalista válságok, amelyeknek magyarországi hullámai azonban még a feudalizmus alapvető válságán alapultak. Ezek a válságok hitelés tőkehiányt okoztak. Sem a magyar feudális jogrendszer, sem a fennálló mezőgazdasági viszonyok nem vonzották, hanem elriasztották a külföldi tőkét. A tőkehiány megakadályozta, hogy belterjesebb irányban fejlődjék tovább a mezőgazdaság, azonkívül hosszú időre megőrizte a külterjesebb művelési ágak jelentőségét. Az 1848—49-es befejezetlen polgári forradalom és elbukott nemzeti szabadságharc nyomán a magyar mezőgazdaságban a tőkés termelésre való áttérés a feudális és gyarmati maradványok korlátái között bontakozott ki. 1851-ben végleg megszűntek a vámhatárok Magyarország és az osztrák örökös tartományok között, s a hazai mezőgazdasági termények zavartalanul juthattak ezekre a piacokra, sőt tovább Németországba is. A piaci lehetőségeknek ez a kiszélesedése óvta meg a magyar mezőgazdaságot attól, hogy a szakaszosan visszatérő válságok komolyabb hatást gyakoroljanak rá. Fejlesztőleg hatott az a körűimén}- is, hogy a kiegyezés után enyhült a tőkehiány. Jelentős osztrák tőke áramlott be, kihasználva a Magyarország félgyarmati helyzetéből adódó magas profitlehetőségeket. Ez elsősorban ismét a szántóterület terjeszkedését vonta maga után. További belterjesedési folyamattal csak azokon a területeken találkozunk, amelyeket a gyors ütemben épülő vasútvonalak közelebb hoztak a piacokhoz, elsősorban Budapesthez. Ezt a fejlődési folyamatot akasztotta meg a tengeren túli gabona Európába özönlése njomán fellépő századvégi nagy agrárválság, amely a 70-es évek közepétől a 90-es évekig húzódott el. A válság hatására megindult a termelés koncentrációjának folyamata, nagy birtoktestek halmozódtak fel a tőkések és a falusi nagygazdaréteg kezén. Tetézte a bajokat a fiioxéra fellépése, amely 1895-ig szinte teljesen elpusztította a hegyvidéki, valamint — a homokterületek kivételével — a síkvidéki szőlőket is. Az 1895-ös időkeresztmetszet a magyar mezőgazdaságnak azt az állapotát jellemzi, amikor már nagyjában lezajlott a tőkés termelésre való átmenet. A Duna—Tisza köze mezőgazdaságának kapitalizálódása a Duna és a Tisza mentén, a Bácska egy részén és Pest megye É-i felében — nagy vonásokban — a porosz úton ment végbe, míg a Kiskunság egyes körzeteinek, a Három Város, valamint néhány Duna menti és bácskai község gazdasági fejlődésében fellelhetők az amerikai út legfontosabb elemei. Az utóbbi területeken a parasztság a török hódoltság elől elmenekült földbirtokosok földjeit igénybe vette, és 29
