Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
IV. fejezet: Asztalos István: A mezőgazdaság gépesítése
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az e területeken elhelyezkedő valamenynyi gazdaság traktorállománya — a terület nagyságához viszonyítva — kicsi. Ennél jobb az ellátottság a Duna völgyében — a D-i rész kivételével — és a főváros környékén, attól D-re, DK-re. Természetesen az egyes gazdaságok között eltérések itt is mutatkoznak. Az egy traktoregységre jutó szántó legkevesebb a csengődi gazdaságban (149 kh), ugyanakkor a pillangósok vetésterülete is magas (23%), így a talajművelés szempontjából a legjobban gépesített. A sződligeti, szakmári, bösztöri, cifrakerti gazdaságban 200—250 kh jut egy traktoregységre, de ezt csökkenti az évelők vetésterülete, amely a szántó 12—19%-át foglalja el. A szántóterülethez viszonyítva legkevesebb a gép a garai állami gazdaságban, ahol egy gépnek közel 400 kh szántót kell megművelni. Ez még akkor is sok, ha a 18%-nyi pillangós terület kiesik a megmunkálandó területből. Ezenkívül még számos gazdaságban — bugaci, tiszakécskei, fehértói, tájói, alagi, izsáki, mátételki, kátai, bajai, vaskúti — meghaladja az 1 traktoregységre jutó szántó a 300 kh-at; és a pillangósok területe is kicsi, az összes szántónak 7—14%-a, kivéve az alagi gazdaságot (27%). X TALAJMŰVELÉS Az éghajlati és talajadottságok következményeként a legtöbb állami gazdaságban gyors munkavégzésre van szükség. Ez elsősorban a homokterületeken elhelyezkedő állami gazdaságokra vonatkozik, de érvényes az erősen kötött vályoggal és termőszikkel rendelkező gazdaságokra is. A homok ugyanis igen gyorsan párologtatja a talajnedvességet, az erősen kiszáradt kötött vályogon és a sziken pedig szinte lehetetlen elfogadható munkát végezni. A gyors munkavégzés legnehezebben a homokon oldható meg. A tarlóhántás itt nyúlik ki a leghosszabb ideig, holott itt minden napi késedelem súlyos vízveszteséget jelent. Ez aztán azt eredményezi, hogy a másodvetósek eredményessége csökken. A homokterületek szárazsága általában is nagyon megnehezíti a másodvetések termelését, sőt az teljesen eredménytelenné válhat, ha a mag száraz talajba kerül. A másodvetések kiterjesztése pedig fontos lenne azért is, mert ezáltal nemcsak a takarmányozás, hanem a talajjavítás is könnyebben megoldható. A homokterületen elhelyezkedő gazdaságoknak csak egy részében lehet a tarlóhántást két héten belül elvégezni (csengődi, ásotthalmi, fehértói), a többi gazdaságban 14—20 napot, sőt a városföldiben három és fél hetet is igénybe vesz e munka elvégzése. Igaz, hogy a területhez viszonyított lóállomány a homokon levő gazdaságokban nagyobb, vagyis egy lófogatra általában kevesebb szántó jut, mint más területeken (30—60 kh), de a talajművelésben a lónak ma már kicsi a szerepe. A vályogterületeken elhelyezkedő gazdaságokban kedvezőbb a helyzet, mert egyrészt a vályog jobban tartalékolja a nedvességet, másrészt a meglevő gépállománnyal a tarlóhántást is hamarabb, általában 10—16 nap alatt el lehet végezni, kivéve a bajai és vaskúti gazdaságot, ahol kb. 3 hét szükséges e munkához. Ezeken a területeken a lóállomány még kisebb, általában 60—80 kh szántó jut egy lófogatra. A legnagyobb talajmunka, az őszi mélyszántás elvégzése már lényegesen több időt vesz igénybe. Két-három hónap, sőt egyes helyeken még több idő szükséges az összes szántó megmunkálásához. A szántásra szükség van, mivel 292
