Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
A monori, váci és gödöllői járásban másfél—két és félszeres a növekedés, néhány helységben — Dunakeszi, Csömör, Vác, Őrszentrniklós, Gödöllő, Kerepes, Isaszeg, Maglód, Gyömrő, Úri — pedig még ezt sem éri el. A főváros környékén azonban előfordulnak olyan területek is (aszódi, dabasi járás), ahol 6—9-szeresére növekedett az állomány, de ez a nagyarányú gyarapodás itt csupán abból adódik, hogy vagy csak kicsiny számban, vagy egyáltalán nem tartottak kecskét. A Duna—Tisza köze középső részén (ceglédi, kecskeméti, kiskunfélegyházi, kiskőrösi,' dunavecsei járás) a fejlődés üteme csak alig haladja meg a Budapest környékiét. Itt 2—3-szorosára emelkedett a kecskelétszám, a háború előtt azonban kisebb volt a területhez viszonyított sűrűsége, s így ma is elmarad a főváros körüli állomány nagyságától. Erősen fellendült a kecsketenyésztés a Duna menti árterület D-i részén (kalocsai, bajai járás). Az itteni községekben 15—25-szöröse a kecskelétszám a húsz évvel ezelőttinek. Ezek a kiemelkedő értékek azonban csak abból adódnak, hogy az e területen fekvő helységekben a kecsketenyésztés igen alárendelt szerepet játszott, s a települések többségében egyáltalán nem tartottak kecskét. Ugyancsak jelentősen elszaporodott az állomány a Duna—Tisza köze D-i részén, a Duna menti árterülettől К-re a Tiszáig (kiskunhalasi, bácsalmási, szegedi járás). Ezen a területen 1957-ben kb. ötször annyi kecske volt, mint 1935-ben. A növekedés mértéke ugyan lényegesen kisebb, mint az előbbi területen, sűrűsége mégis nagyobb, mivel tenyésztésének hagyománya van. Már 1935-ben is viszonylag magas volt az állomány, tehát a fejlődés jóval szélesebb alapokról indult, és a kisebb arányú emelkedés is nagyobb létszámú állatot takar. Elmaradott volt és még ma sem tudott tért hódítani a kecsketartás a dunavecsei járásban és a Kunszentmiklós környéki szikeseken. így néhány község kivételével (Apostag, Dunaegyháza) jelenleg is itt van a legkevesebb kecske. A kecsketartásnak az ötvenes évek elején történt nagymérvű elterjedése számos problémára hívja fel a figyelmet. A főváros környéki nagyarányú tenyésztés — ipari foglalkozásúak körében — gyakran a nem kielégítő tejellátás következménye. A Duna—Tisza köze többi részén, a homokhátságon csak részben magyarázza az a körülmény, hogy a kedvezőtlen természeti viszonyok miatt nagyon elmaradott a takarmánytermelés, gyengék a legelők, tehát hiányzik a gazdaságosabb szarvasmarhatenyésztés alapja, ami bizonyos fokig kényszerítőleg hat a kecsketenyésztésre. A másik figyelemre méltó ok a mezőgazdaság helyzetéből, a mezőgazdasági politikában elkövetett hibákból adódik. A magas adók, a beszolgáltatás és főleg a felvásárolt termékek — így a tej — alacsony felvásárlási ára a kecsketenyésztésre terelte a figyelmet, mivel a kecske után nem volt adózás, beszolgáltatás, ami a többi haszonállat tartásánál a gazdálkodóra súlyos terhet rótt. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy egyrészt 1935-ben a homokhátságon is sokkal kisebb volt a kecskesűrűség — ugyanakkor magas volt a tehén aránya —, másrészt pedig a takarmánytermelésre kiválóan alkalmas bácskai területen is nagyméretű a kecskelétszám gyarapodása. Tenyésztésével foltszerűen is kiemelkedik. A kecsketenyésztés gyors fellendülése egyrészt tükrözi az állattenyésztés külterjesebb irányba tolódását; mivel a szarvasmarhatenyésztés színvonala csökkent, a tehén aránya és létszáma nem éri el az 1935-ös színvonalat; másrészt felhívja a figyelmet arra is, hogy nagyobb lehetőségeket kell biztosítani a jövedelmezőbb állattenyésztés megteremtésére. Állattenyésztésünk egyálta-245
