Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
Ián nem kielégítő fejlődését bizonyítja az a körülmény is, hogy a kecskeállomány nagyobb részét a földdel rendelkező gazdálkodók tartják. Az elmúlt három év fejlődési iránya azonban már az állattenyésztés helyes mederbe terelődését mutatja. 1954-ben lényegesen több volt a kecske, de az azóta eltelt idő alatt az egész Duna—Tisza közén csökkent az állomány. Az említett okok ugyan még mindig éreztették hatásukat az állattenyésztésben, de számos helyes gazdaságpolitikai intézkedés: az egyéni érdekeltség növelése, különböző kedvezmények és támogatás, a helyesebb és körültekintőbben végrehajtott termelőszövetkezeti szervezés felfokozta a termelési ill. tenyésztési kedvet. Ennek kihatása megmutatkozik a kecsketartásban is, mert megindult a kecsketartás hanyatlása. Ez alatt a három év alatt legjobban visszaesett az állomány létszáma a kecskeméti, ceglédi, kiskunfélegyházi, dunavecsei, monori, dabasi járásokban. 1957-ben az 1954-es létszámnak mindössze 40—50%-a van meg. A főváros környékén még ott is, ahol legnagyobb arányban megmaradt az állomány (gödöllői, ráckevei járás), a csökkenés mértéke kb. 35%, tehát a főváros körüli kecsketartás erősen veszített súlyából. Ezzel szemben a Duna— Tisza köze D-i részén, a bajai és bácsalmási járásban alig valamivel — 10— 12%-kal — kisebb csak a kecskeállomány, pedig ez a vidék legjobb mezőgazdasági területeink közé tartozik, és a kecsketartók zöme a gazdálkodók köréből kerül ki. 2. BAROMFITENYÉSZTÉS A lakosság élelmezésében a baromfinak is nagy a szerepe. Ízletes, tápláló húsa, rendkívül gyors fejlődése, igénytelensége gazdaságossá teszi tenyésztését. A hús minősége alapján első helyen a pulyka áll. A baromfi azonban nemcsak húst szolgáltat, hanem nagy mennyiségű tojást; a lúdnak és kacsának a test súlyához viszonyítva tekintélyes a zsírtermelése, évi többszöri kopaszthatóságuk következtében pedig jelentős a tolihozama is. A baromfitenyésztés tehát egyáltalán nem elhanyagolható az ország gazdasági életében, mert nemcsak a hazai szükségletek kielégítését, hanem kivitelünk bővítését is szolgálja. Az 1930-as években figyelemre méltó valutaforrást jelentett, és ma is országos érdek a baromfi célszerű tenyésztése. A Duna—Tisza közének fontos szerepe van az ország baromfitenyésztésében. Azt a körülményt, hogy itt kialakulhatott a nagyarányú baromfitartás, több tényező indokolja. Ilyen D-en a kiterjedt tanyarendszer — külterjes tartásmód lehetősége —, É-on a fővárosi felvevőpiac közelsége, a baromfifeldolgozó üzemek (Kecskemét, Kiskunhalas) ösztönző, vagyis piaci hatása, továbbá az egyik legfontosabb indok a terület takarmányszegénysége. A bővebb takarmánybázissal rendelkező területeken ugyanis inkább nagyobb haszonállatokat tenyésztenek (szarvasmarha, sertés), míg a kevés takarmánnyal rendelkező Duna—Tisza közén szükségszerűen kialakul az igénytelenebb baromfitartás, melynek jövedelmezőségét növeli a kisebb takarmányszükséglet. A baromfi nagyon jól értékesíti, hasznosítja a füvet, a tarlókon elszóródott gabonamagvakat, a rovarokat stb. Tehát a szárnyasok külterjesebb, szántóföldi és legeltetéses tartása jelentős mértékben csökkenti az élelmezésükre fordított költségeket. Ez az oka annak, hogy a legnagyobb arányú baromfitenyésztés a Duna—Tisza köze 246
