Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
állatnak mintegy 20—30%-a, az 1935-ös 15—25%-kal szemben. A homokhátság középső részén a települések egy részében nem változott, másik részében pedig csökkent a sertés részesedése az összes számosállatból. Ez a folyamat legszembetűnőbb Kiskunhalason és néhány környező helységben. Az elmúlt időszak alatt (1935 és 1957 között) a sertés részesedésében kb. 10%-os csökkenés következett be, ezzel szemben a szarvasmarhatenyésztés fellendült, ill. az összes számosállatból való részesedése emelkedett. Kevéssé változott a sertéstenyésztés jelentősége a Duna menti árterületen és területünk DK-i sarkában, Szeged környékén; 1935-höz viszonyítva egyes községekben emelkedett, másokban csökkent az összes számosállatból való részesedése. A Duna—Tisza köze É-i részén — a főváros körül — sem egyöntetűen változott a sertés százalékos részesedése az összes számosállatból. Egyes településekben visszaesett, néhány helyen pedig megnőtt a sertéstenyésztés jelentősége. A Duna—Tisza közén a sertéstenyésztő jellegű terület viszonylag kicsiny (sertéstenyésztő jellegű az a terület, ahol a sertés összes számosállatból való részesedése az országos átlagot meghaladja, 25% feletti, az átlagosan tenyésztő területeken részesedése 15—25%, 15%-nál kisebb részesedés esetén pedig a tenyésztés átlag alatti). Sertéstenyésztő jellegű a Bácskai-lösztábla nagyobb összefüggő területe, továbbá a Duna—Tisza köze középső K-i része (Kecskemét—Kiskunfélegyháza és Cegléd—Abony), mely terület beleágyazódik egy sertést átlagosan tenyésztő kiterjedtebb körzetbe. Átlag alatti a tenyésztés a homokhátság Ny-i felén — Soltvadkert környékének kivételével —, a Kunszentmiklós körüli szikeseken, továbbá a fővárostól D-re fekvő községekben és a Duna—Tisza köze ÉK-i részén. A Duna—Tisza köze sertéstenyésztésének fellendítése szükséges és lehetőségei alapján indokolt is volt, elsősorban a Bácskában, ahol hagyományos a tenyésztése, mivel a szemestakarmánytermelés (kukorica, árpa) itt a legnagyobb, és a kukorica termésátlagát viszonylag könnyen magasra lehet emelni. Fontos szerepe lehet a tenyésztésben még a Duna menti árterületnek és a Duna—Tisza köze É-i részén elterülő vályogterületeknek, ahol szintén megvan a lehetősége az eredményes kukorica- és árpatermelésnek (a főváros közelében az árpa termésátlagai kiemelkedőek). Ez utóbbi terület elsősorban Budapest hús- és zsírellátásában játszhat ma nagyobb szerepet, míg az előbbi (tehát a D-i területek) már a tenyésztés fajtajellegénél fogva is nagyobb mennyiségben adhatna főleg hús-, de zsírsertést is a külföldi piacokra. A szemes-, továbbá a fehérjedús zöldtakarmányokat nagyobb arányban termelő területeken tehát indokolt továbbfejleszteni a hússertéstenyésztést, hizlalást. A homokhátságon és a szikeseken pedig, ahol a kukorica termelése kisebb mérvű — ez nem a vetésterület kicsinységéből, hanem a termésátlagok alacsony voltából adódik —, a tenyésztésnek nem annyira a hizlalásra, mint inkább a növendék - állat-nevelésre kell irányulnia, ami már napjainkban kialakulóban is van. 7. A JUHTENYÉSZTÉS ALAKULÁSA 1935-IG A belterjesebb gazdálkodás térhódításával, a növénytermelés nagyarányú fellendülésével, a legelők feltörésével az állattenyésztés is belterjesebb irányba fejlődött és visszaszorult a rideg külterjes állattartás. Természetesen ez a folyamat nagymértékben éreztette hatását a juhtenyésztésben is, amelynek jelentősége, tenyésztése hanyatlásnak indult. Kihatással volt azonban az is, hogy a 208
