Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
borjú ára, vagyis a borjúnevelésre felhasználandó tej ért a gazdálkodó kb. háromszor annyit kapott, mint a borjúért, ha eladta. Csökkentette a termelési kedvet, növelte a gazdasági bizonytalanságot a nem mindig átgondolt, kellően meg nem alapozott termelőszövetkezeti szervezés, mely az állattenyésztésen belül elsősorban a szarvasmarhatenyésztésben éreztette hatását. Ehhez járult még a szűk takarmánybázis. A rétek, legelők minősége rossz, azok inkább „járások”, mint legelők. A takarmányozás szempontjából fontos másodvetések termesztése minimális. Megjegyzendő azonban, hogy ez eléggé kockázatos is a Duna—Tisza köze szárazságra hajló éghajlata miatt. így ha a vetés után nincs csapadék, ami eléggé gyakori, az eredmény elmarad, takarmány vagy egyáltalán nem, vagy csak minimális mennyiségben nyerhető. A szarvasmarhatenyésztés fejlődését gátló körülmények a Duna—Tisza közén sokkal inkább előtérbe kerültek, mint országosan. Ennek elsősorban az az oka, hogy területünk jelentős részén a növénytermelés természeti adottságai rosszak, a mezőgazdasági termelés kevésbé gazdaságos. b) Az ivar szerinti megoszlás Az állomány sűrűsége mellett természetesen nagyon fontos a hasznosítás irányának vizsgálata. Az istállózó, belterjes szarvasmarhatenyésztés következményeként ma már az állomány nagyobb része, több mint 80%-a nőivarú állat: tehén, üsző. A bikaborjúk aránya az egész Duna—Tisza közén csak néhány százalék, minden községben 10% alatt marad, ami bőven elég a tenyészanyag kiválasztására is. Nagyobb arányban, 4,4 ill. 2,3%-kal részesül már az összállományból a tinó és az ökör, amelyeket egyrészt — igaz, nagyon kis mértékben — még mindig igázásra használnak, másrészt hizlalva főként állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben, de egyéni gazdaságokban is húsárúnak tenyésztik. Az ökör- és tinónevelés ma már sokkal jelentéktelenebb, mint még 1935- ben is volt. Akkor a tinó és ökör együttes részesedése a mainak kétszerese volt (13,5%), és főleg az ökörállomány (7,5%) nagysága haladta meg a jelenlegit. Tehát az elmúlt 20 esztendő alatt jelentőségük tovább csökkent, elsősorban azért, mert mint igásjószág egészen visszaszorultak. Alig néhány helység van csak, ahol viszonylagosan nagyobb a szerepük, mint igavonóknak (Kösd, Csornád, Dunapataj, Sződ). A szarvasmarhát ma már kevés helyen használják fel a mezőgazdasági munkák végzésére. Néhány helységben, főleg a kisparcellatulajdonosok teheneket igáznak, ezzel biztosítva egyrészt az igavoné-szükségletüket, másrészt a tejszükségletet is (Vácszentlászló, Valkó, őrszentmiklós, Vácduka). 1935-ben a tinó és ökör nagyobb arányú részesedése összefüggő területen a fővárostól D-re, a Duna menti árterületen Érsekcsanádig húzódott; ezen belül is főleg Solt és Sükösd között volt arányuk magas, átlagosan 20— 30%, sőt néhány községben (Dunapataj, Dusnok, Miske) a 30%-ot is meghaladta. Napjainkban ilyen magas arány már csak néhány helységben található (Dunapataj, Dusnok, Sükösd, Nemesnádudvar). Mindegyik községben a tinónevelés a jelentősebb. Kiemelkedő még a tinó- és ökörnevelés a Duna—Tisza köze ENy-i részén, a váci járásban. A tinó és ökör együttes aránya meghaladja a 22%-ot, ebből a tinó több mint 15%. Legtöbbet Sződ és Kösd helységekben 185
