Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
101. ábra. A tinó és ökör százalékos aránya a szarvasmarhaállományból — bácskai — területeken is, ahol 1935-ben a községek nagyobb részében a tinó és az ökör részesedése nem érte már el az 5%-ot sem. A legerőteljesebb csökkenés a homokhátság középső részén következett be. A fajtaösszetétel tekintetében a Duna menti árterületen mutatkozott a legkisebb fejlődés, így természetesen a tinó és ökör arányának csökkenése is a leglassúbb, legkisebb itt volt. Főleg a kalocsai járásban és a dunavecsei járás D-i részén számos helységben még mindig 20—30%-os az aránya. Az árterület többi részén, É-ra majdnem Budapestig a vizenyős, időszakosan vízjárta és szikes területeken elhelyezkedő rétek, legelők még mindig alkalmasak voltak nagyobb számú tinó és ökör nevelésére. Így itt az arányuk is 10—30% között ingadozott (101. ábra). Megállapítható, hogy általában azokon a területeken, községekben legmagasabb az igásmarha részesedése, ahol legmagasabb a szürke magyar arányszáma. Ahogy fokozatosan csökkent a szarvasmarha állományon belül az igásanyag tenyésztése, úgy növekedett a tehenek arányszáma. Növekedett a tejtermelés jelentősége. A minőségi fejlődést azonban gátolta az árutermelés hatásaként kialakult lefejő tehenészet. Ennek hatása elsősorban a főváros, de egyes vidéki nagyvárosok környékén is érvényesült, főleg a nagyobb gazdaságokban, de a kisgazdaságok tekintélyes részében is. A legjobban tejelő teheneket szinte kivonták a továbbtenyésztésből azáltal, hogy a borjaikat 12 Duna—Tisza köze 177
