Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
ágai között, az egykori árterületen folyami homok és löszanyag települt. A futóhomokképződés a pleisztocén végén és a holocén mogyoró fázisban zajlott le. A DK felé vándorló futóhomok sok helyütt átlépte a homokvonulatok széleit is, jelentősen összeszűkítve a jó termőképességű löszfelszíneket. Ma mintegy hat löszvonulat húzódik ÉNy—DK-i irányban, s közöttük ugyanilyen irányú homokvonulatok helyezkednek el. A homokos és löszös vonulatok — a Kiskunság hordalékkúp jellegéből adódóan — D felé egymástól eltávolodnak és szélesednek. A hordalékkúpot felépítő kavics, homok, iszap, homokos lösz, löszös homok és lösz horizontálisan és vertikálisan is váltakozik. Sem a lösz, sem a homok nem alkot egységes összefüggő takarót. A hordalékszállítás törvényeinek megfelelően É-on a durvább kavics, D felé a finomabb kavics, a kavicsos homok, majd a homok és az iszap lerakódása jellemző. A Gödöllői-dombság felszínének nagy részét a pleisztocén során képződött lösztakaró fedi, de nagy területeken — elsősorban a Ny-i felén — futóhomok is képződött. A dombvidék fiatalabb kiemelkedésének eredményeként a vonalas erózió fiatal, mély völgyeket vágott a felszínbe. Vastag, eolikus eredetű újpleisztocénkori löszből épül fel az enyhén tagolt Bácskai-lösztábla. A dunamelléki lapályt — hasonlóképpen a futóhomokkal tarkított Csepel-szigetet is — holocénkori, szikesedésre hajlamos átmosott lösz borítja, a Tisza mentén pedig mészben szegény agyagos üledékek vannak a felszínen. 3. A mai domborzati kép, alföldi viszonylatban, igen változatos. A homoktérszínt buckák tagolják, közöttük — részben a régi Dunamedrek emlékét őrző — laposok húzódnak. A homokhátság, különösen D-en, magasan emelkedik ki a Duna árteréből, s meredek peremmel végződik K-en, a Tisza ártere felé is. É-on a Gödöllői-dombságot meredek lejtésű völgyek tagolják. A Duna menti síkságból csak néhány tanúhegy (Solti-halom, Tétel-halom) emelkedik ki, míg a Csepel-szigetet buckasorok hálózzák be. A Duna—Tisza köze tengerszintfeletti magasság szerinti megoszlása a következő: a) a tengerszinttől számított 90 m alatt helyezkedik el területének kb. ll°/0-a. Elsősorban a Tisza völgyében, D felé egyre szélesebb sávot alkotva, továbbá a Duna-völgy D-i — Mohácsi-sziget környéki — szakaszán helyezkednek el ezek a szintek. b) 90—100 m-es magasságban terül el a Duna és Tisza árterének legnagyobb része, a Duna—Tisza köze területének mintegy 27°/0-a. c) A homokhátságok foglalják magukba a 100—150 m tszf-i magasságban fekvő területeket, amelyek a Duna—Tisza köze legnagyobb részét, kb. 53%-át borítják. d) A 150—200 m közötti szintek jelentősebb kiterjedésben a Gödöllőidombság területén fordulnak elő, és az egész tájnak csupán kb. 6%-ára szorítkoznak. e) Ugyancsak a Gödöllői-dombság, valamint az É-i hegylábi vidék területére korlátozódnak a 200 m-nél magasabb térszínek, s ezek a Duna—Tisza közének kb. 3°/0-ára terjednek ki. A Duna—Tisza köze lejtésviszonyaira az jellemző, hogy a Duna és Tisza völgye É-ról D felé, a homokhátság és a Bácskai-lösztábla É'Ny-ról DK felé lejt. A Gödöllői-dombság К és Ny felé egyaránt fokozatosan alacsonyodik le. 4. A Duna—Tisza köze éghajlati sajátságait részben földrajzi helyzete, részben sajátos helyi földrajzi viszonyai határozzák meg. Tájunk 12
