Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
földrajzi helyzete lényegében azonos az egész országéval: D-i pereme kb. a 46°, É-i része pedig nem egészen a 48° földrajzi szélességig terjed. A mérsékeltövi légcirkulációt irányító hatásközpontok hazánk területén felváltva éreztetik hatásukat: az izlandi minimum, valamint az azori maximum télen-nyáron, a szibériai maximum télen, míg a Perzsa-öböli minimum nyáron hat. Az egyes hatásközpontok váltakozva jelentkező túlsúlyának következményeként egész éven át nagy a bizonytalanság mind a légáramlás, mind a hőmérséklet, mind pedig a csapadék szempontjából. A Középduna-medence szívében, az Alföldön, s vele együtt a Duna—Tisza közén jelentkeznek leghatározottabban ezek a következmények. A hegységkerettel körülövezett medencében sajátos éghajlat uralkodik: a Kárpátok a szárazföldi, az Alpok pedig az óceáni hatást korlátozzák, ugyanakkor főnhatást is fejtenek ki, amely csapadékszegénységet vált ki és az alföldi tájakat érinti a legsúlyosabban. A domborzati tényezők a Duna—Tisza közén sem a hőmérsékletet, sem pedig a csapadék térbeli ill. mennyiségi eloszlását nem befolyásolják, a különböző talajokon azonban eltérő mikroklíma alakul ki. A kiterjedt homokterületeken, mivel a homok gyenge hővezető, hasonlóképpen a felette levő levegőrétegekben is nagy a napi hőingadozás. A kötöttebb agyagos talajok felett fordított helyzet figyelhető meg. A Duna—Tisza köze légnyomásviszonyait télen-nyáron egyaránt viszonylag alacsony értékek jellemzik, ami abból következik, hogy területünk az Alföld közepén, a Közép-Tisza táján elhelyezkedő zárt, alacsony nyomású terület peremtája. A téli félévben a Duna—Tisza köze É-í fele hazánk legalacsonyabb légnyomású területe, ahonnan kiindulva minden irányban emelkedő légnyomás észlelhető. A nyári félévben az alacsony légnyomású körzet magja a Nagykunság területére tolódik el, úgyhogy ekkor a tiszántúli alacsonyabb ill. a dunántúli magasabb légnyomású területek között tájunk átmeneti sávotalkot. Az uralkodó szél iránya, valamint az átlagos szélsebesség tekintetében az egész év folyamán lényegében azonos körülmények jellemzőek. Egész éven át uralkodó a Ny-i, ÉNy-i szél, de főleg télen gyakori az ÉK-i, továbbá a D-i szél is. A szélerősség D-ről fokozatosan csökken É felé, ahol az Északi-középhegység szélárnyékoló hatása már érvényesül. A Duna—Tisza közén jelentkező, a mezőgazdasági termelésre káros hatást gyakorló erős és viharos szelek a Ny-i, ÉNy-i ill. ÉK-i irányból fújnak. A szélirány váltakozása megnehezíti a szél elleni védekezést. A tavaszi erős szelek — amikor még nincs növénytakaró a földeken — könnyen elhordják a homokot, továbbá veszendőbe megy a télen tárolt talajnedvesség is. A későbbi hónapok során a szelektől hurcolt homokszemek verése a fő veszély a növényzetre Az éghajlat egyik legjellemzőbb eleme, a napsugárzás tartama és erőssége tekintetében nagyon kedvező a Duna—Tisza közének a helyzete. Középső része, a Baja—Kiskunmajsa—Kecskemét—Solt négyszög hazánk legnapfényesebb területe, ahol a napsütéses órák száma 2050 felett van (2. ábra). E területtől D-re 2000, É-ra — Csepel—Tápiószele magasságáig — ugyancsak 2000, ettől északabbra pedig már csak 1950 óra a napsütés évi időtartama. К és Ny felé ugyancsak fokozatosan csökken a napfényes órák száma. A vegetációs periódus alatt még feltűnőbb e táj napfénygazdagsága, ami kiemelkedő szerepet biztosít számára, elsősorban a napfényigényes szőlő és gyümölcs, de még ezenkívül számos gazdasági növény minőségi termelése szempontjából is. Mivel a napsütés és a borultság egymást kizáró jelenségek, magától értetődő, hogy a napsütéses órák magas értékei mellett a borult napok alacsony 13
