Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása
9 hogy éppen a takarmányhiányban szenvedő homoki községek veszik legkevésbé igénybe a melléktermékeket. A melléktermékek forgalmából kitűnik, hogy a cukorgyárak nem egyszerű kapcsolatban állanak a termelők • kel. Nemcsak a feldolgozandó nyersrépa, hanem a termelőkhöz visszajuttatandó melléktermékek szállítása is megköveteli a gyors, egyszerű közlekedési összeköttetést. E tekintetben az egyes Duna—Tisza közi cukorrépatermelő területek helyzete nagyon különböző. Bár hazánkban elég nagy a cukorrépaszállítás átlagtávolsága, a Duna—Tisza közén találjuk talán a legnagyobb távolságokat a termelőterületek és a feldolgozó üzemek között. A legtávolabbi termelőktől a selypi gyárba 226 km, Szolnokra 144 km, |Kaposvárra pedig 159 km távolságról érkezik a Duna— Tisza közi cukorrépa. Nem előnyös az a körülmény sem, hogy a Selypre irányuló Duna—Tisza közi cukorrépaszállítmányok jelentős része az egyébként is alaposan terhelt budapesti pályaudvarokon megy át (44. ábra). Végül arra is rá kell mutatni, hogy a vasútvonalaktól távol eső Dunamente cukorrépatermésének elszállítására egyáltalában nincs igénybevéve a legolcsóbb közlekedési útvonalként kínálkozó Duna. A Duna—Tisza köze cukorrépatermelő körzeteit öt különböző típusba sorolhatjuk. 1. Bácska. Kedvező természeti adottságokkal, megfelelő hagyományos agrotechnikával rendelkezik, a vetésterületi arány jelentős: a termésátlagok meghaladják az országos szintet. Nagy hátrányt jelent azonban a feldolgozó üzem távoli fekvése, a szállítási útvonal jelentős hossza. 2. A Tápió és Galga vidéke. Megfelelőek az éghajlati- és talajadottságok, hagyományosan kialakult, fejlett termesztési módszereket alkalmaznak, jelentős nagyságú a vetésterület. Az aránylag egyenletes termésátlagok az 109
