Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

III. fejezet

közül a kőrisfát (fraxinus, Esche), a gyertyánfát (carpinus, Haimbuche) stb.

De felemlítendők itt még azon növények is, melyek - habár nem cerealék - azért az akkori forgalomban mégis jelentékeny szerepet játszottak, s melyekről nincs világos tudósításunk arra nézve, ha vájjon föld- vagy kertmivelésnek voltak-e tárgyai? Ilyenek voltak a hüvelyes vetemények, s névszerint a bab, a borsó, továbbá a zöldség (főzelék), len, kender stb.

3. Legfontosabbak voltak azonban a gyümölcskertek vagyis gyümölcsösök; melyekről mindazonáltal - mivel a mezőgazdaság egyik magában álló ágának alapját képezték - külön kell szólnunk.

IV. A gyümölcsösökben (frutectum, pomarium, hortus fructifer) lévő fáktól meg kell különböztetni az erdei fákat, habár gyümölcsöt (u.n. vad gyümölcsöt) hoznak is. Az előbbiek „arbores fructiferae”-nek (ha mindjárt a gyümölcsösökön kivűl p.o. szőllőkben tenyésztetnek is), az utóbbiak pedig,, arbores non fructiferae”-nek neveztetnek, s különféle nemeik szerint az erdőkben találtatnak (lásd alább).

A gyümölcsfák közül első helyen említendő a diófa, mely mint a magyarok nemzeti fája különös előszeretetben részesült. Többnyire a kertekben a lakházak közelében tenyésztetett; azonban diófákból álló egész erdők is találtattak. Egyéb' gyümölcsfák, melyek az okmányokban említvék, névszerint az almafa, a körtefa, a cseresznyefa, a megyfa, a szilvafa, a berkenye (sorbus, arbor sorbelli),

90