Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XV. fejezet

Cornides régi okirati gyűjteményei szerint, egész helységek cseréltettek el egyes szőlőkért.

S fennírtakból látható a hegyaljai szőlőknek és bornak becse, és mégis azutáni századokban is, egy író sem dicsérte azokat legkitűnőbbeknek, sőt a szerémit, sopronit, pilisit tartották annak. Istváníi 1491. körül említi ugyan Tokaj és vidéke borait, de nem szól legfensőbb jóságáról. Oláh Miklós, magyarországi cancellár és esztergomi érsek, 1557-ikben a magyar dolgokról tett irataiban említi ugyan a tokaji borokat, de első jóságúaknak nem magasztalja. És akkori időben Pestet írja a jó borok fő rakhelyének, hova nemcsak belföldi: szerémi, somogyi, pilisi, soproni s több túl a dunai jó borok is szállíttattak; de külföldiek is, mint Magyarhon legfőbb kereskedő városába, hová nagy számmal jöttek lengyel és szilezita borkereskedők.

Szirmay szerint a tokaji boroknak kitűnősége 1560 körül kezdett lábra kapni, midőn a hegyaljai szőlőkben! kora szüretelés idejét késő őszkor teendőnek határozták a birtokosok, a mikorra nemcsak a nap heve, de a derek is elősegítik az aszúszőlő szaporodását, s a hideg - mint az előbbeni szakaszban s a következőben is látni fogjuk - megtörve a szőlő szemekben létező vad savanyúságot, nemesebb és édesebb bor alakulását eszközlé. A szőlőknek háromszori kapálása is ezen korszakban kezdődött.

Nem csekély világot nyújt a hegyaljai boroknak elhiresedésére, melyek nemcsak a tokaji hegyen teremnek, de a tarcalin, mádin, tályain, rátkain, ondin, golopin, zomborin, keresztúrin, kisfaludin, szegin, liszkain, erdőbé-451