Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)
XIII. fejezet
ii 5. §. Mielőtt, a t.gyümölcsfa-barátokat, a különféle ojtásmódszerek kezelésébe avatnék, érdekesnek véltük itt, tapasztalat szentesítette néhány fölvilágositó tényt megemlíteni: 1) Bizonyos az, miszerint: az ojtványoknál, különösen almároknál (és a csontárosak nagyobb részénél is), gyümölcseiknek húsos része 1/s—a/4 sőt l/3madnyival is nagyobb szokott lenni, semmint ugyanazon fajnak magvakból növelt egyéneinél. 2) A gyümölcs húsának ezen mennyiségi tökélyesb kiképződése mellett, az abban foglalt magvak is szintolly számosak, s majdnem annyi csirázóerővel felruháztatvák, mint amazokéi. 3) Az ojtásnak a gyümölcs jósága, színe, ize, szóval minőségi viszonyaira nézve, csak annyiban van befolyása: a menynyiben a vad-alany bővebb vagy szükebb táplálékot képes szolgáltatni a rajta diszlő nemesb fakoronának. Innen következik: 4) az ojtvány és dugvány közti legnagyobb hasonlatosság. Amaz, t.i. a dugvány, közvetlenül a földdel jön érintkezésbe, mellyben, kedvező viszonyok között gyökereket képez önmagából-táplálati szermeiül szolgálandókat; az ojtványnál pedig az ojtág - mint egy élősdi növény-rész (parasitum), - más alanyra jön, azaz ennek fájába, vagy haja alá dugatik, és a vad-alany kész gyökerei által - és így közvetítve kapja a kifejlődésére megkívántaié tápanya-Ojlásra vonatkozó tapasztalati-tények 401