Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XII. fejezet

nek Francziaországban a honfleuri, toursi, langeaisi, roueni nyáriak, és a cavailloni téliek. Olaszországban a carevagioi nyáriak, a nápolyi téliek stb.; de mindezen helyeken csak egy válfaj termesztetik, az, mely éghajlatuk alatt s földükben legjobban diszlik s kereskedésre legalkalmatosabb. Mig e példát nem követjük, kitűnő sárgadinnye válfajaink nem lesznek. Mi eddigelé mezei termesztésnél kivált csak a termékenységre és koraiságra tekintettünk, s mezei kótyaink szaporák ugyan és korán érnek, de hizelgés nélkül legyen mondva, rosszak is.

Veterán dinnyészünk Katona Dienes egykor a Magyar Gazdában mezei sárgadinnyénkről azt állitá: hogy a franczia honfleuritől származniak. Biztos kéztől nyervén e dinnyének eredeti magvait, úgy találtam (és nemcsak én, hanem mindazok is, kik e dinnyéket látták és belülök ettek) hogy veteránunk kora daczára, még mindig éles szemmel bir, s neki teljesen igaza van. Mezei sárgadinnyéink, úgy látszik, csakugyan honfleuri dinnyék, de elsatnyulva s teljesen elkorcsosodásban.

2. A görögdinnyét héja, husa és magva szine szerint szoktuk megkülönböztetni. Van sötét és világos zöldhéju, fehér, csikós és sárga héjú, van veres, fehér, sárga és sötétbélü. Ez utolsó török Orsóvá körül. Magvaik feketék, fehérek, veresek, barnák és tarkák; kicsinyek és nagyok. A magyar a veresbélü görödginnyét szereti legjobban s ebben magam is vele tartok; szereti továbbá a tömött, finom, olvadó húsát és vékony héjut, milyen a fegyverneki; de ez ütődés nélkül messzibbre nem lévén szállitható, ke-382