Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VIII. fejezet

a mi országunkban. Hanem, vagyon néhutt egy idegen szilva-szabású, a kit Mirabolananak nevezek, gömbölyű jókora, megy színű, igen leves édes, de víz ízű: azért nem mindeneknél kedves; hanem a patikában, liktariom formára, nád-mézben csinállyák; és felette igen hasznos, sok ideig az ember egésségét jó állapatban meg-óltalmazza. Az oltást, igen kedvelli, és hamar gyümölcsözik utánna. Nem sokkal külömböz a többi szilváknak munkájában; a mint fájában, és virágjában-is.

CCV. A’ szilva fának, ennyehány nyavalyái vannak; mert néha mintha meg-rühesednék, a vagy varasodnék, olyan lészen. Annak pedig eredeti, attúl van: hogy a macska-méz, a mely belöllök ki-foly, meg-reked benne: avagy meg-rögzik, avagy a moh el-fogia. Azért azt a macska-mézet, avagy gyantát, le kel róla vakarni, mikor derek, és hidegek, kezdenek lenni. A’ mohot pedig, szüntelen valami czondrával, avagy termérdekzák-fóttal, le kell dörgölni. Az ér-vágás-is, avagy köppölözés, igen használ néki.

Más alkalmatlanság-is éri a szilva-fát: melly, vagy abbúl származik, hogy nem sok gondot viselnek a gyökerére, és alkalmatos üdőben meg nem kapállyák; avagy a férges rothatt ágait, le nem vagdallyák, és meg nem irttyák. Azért meg-repedez most egy felöl, most más felöl, imitt, amott ennyehány felöl; az melly, olly veszedelmes nyavalya, hogy ha azzal nem gondolnak, és gyökeret verhet, a fában: eggyik helyrűl az másikban ereszkedik, és végre ki-vész miatta a fa. Annak-okáért, ha láttya ember, hogy

288