Calvin Synod Herald, 2015 (116. évfolyam, 9-10. szám)
2015-09-01 / 9-10. szám
Kérdezem van-e valami ennél szükségesebb reánk nézve? Az emberekkel való vitában A hárfák lármáznak, szinte veszekednek, igen, mert a zsoltárírónak nagy pere van az emberekkel. Kétségbe vonták és megcsúfolták emberi minőségét. Hatalmasok támadtak reá: az „Ember fiai” megszólítás eredeti értelemben nagyuraknak, hatalmasoknak, nemes embereknek fiait jelenti. Tehát a világ szerinti nagyok, a rangnak, pénznek, a hatalomnak birtokosai támadtak rá, meg akarták hiúsítani életét és hazugságot hazugságra halmoztak. Mindezzel szemben neki már ereje és védelme nincs mint az, hogy Istenben erősen áll, kibékül vele, érzi, hogy gyermeke. Neki nem árthatnak, mert „kedvelőéből választotta őt az Úr.” Az ő sorsát csak látszólag ronthatják, s életútját csak ideigóráig törhetik össze, mert neki imádságmeghallgató Istene van, aki részt ad neki az Ő dicsőségéből s ebben a világban számára mintegy területen kívüliséget biztosít, mert szárnyaival takaija be és szívére öleli. Az ő ellenségei tulajdonképpen az ő legeredményesebb nevelői. Ugyanez a gondolat jelenik meg a Dávid és Góliát párviadalában, az egyik karddal és fegyverrel, az irtózatos fizikai fölény megsemmisítő erejével indul a harcba, a másik egy névvel, egy kaviccsal, de a Seregek Urának és Istenének nevével. És Dávid győzött. Ez az a sziklacsúcs, ahol Pál apostol is állott, mikor leírta ezt a mondatot. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Két nagy magyar szuverén jelmondata volt ez, a Szent Istváné és a Bethlen Gáboré. A hárfa hangja csupa győzelem, megnyert csaták szárnyaló szignálja. Az emberekkel való viszonyunkban az imádság még egy más motívumot is hoz be. A Miatyánk döntő motívumát. Ebben a kérdésben: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátottunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” A „megbocsátunk” szó múlt időben áll. Ez azt jelenti, bocsáss meg nekünk most, ma, mert íme, már megbocsátottunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” Nem is mertünk volna elibéd állni és bűnbocsánatért könyörögni, amíg szívünk szerint meg nem bocsátottunk ellenségeinknek. Az én megbocsátásom előfeltétele annak, hogy Isten megbocsásson nekem. Tehát nem ígéretről van szó, hogy én majd úgy cselekszem - óh, az ember nagyon könnyen ígér -, hanem arról van szó, hogy egy megtörtént tényről számolok be, az én megbocsátásomról. Ez is hozzátartozik, mégpedig leglényegesebben a 4. vers nagy hitbizonyosságához: „Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok!” Hányszor kiáltottál hozzá? Magunkkal való vitában Az imádság nélkülözhetetlen a magunkkal való vitában. „Haragudjatok, de ne vétkezzetek, beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban és csillapodjatok! Igazságnak áldozatával áldozzatok és bízzatok az Úrban!” Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő. Egyedül az vonja meg tisztán azt a finom határt: meddig mehetünk, mit nem léphetünk túl. Lám az Ige magát a haragot nem kifogásolja, csak a belőle eredő vétket. Nem áll ez ellentétben a Hegyi Beszéd lélektanával, ahol a rosszindulat, a harag, a gyűlölet már CALVIN SYNOD HERALD_____________________________ magában hordja a vétket, a gyilkosságot? Itt a harag még csak a lélek emóciója, felháborodása, az érzelmi világ reakciója. A sérelem ellen, az igazságtalanság ellen, az istentelenség ellen. Luther egyszer azt mondotta: neki legjobb barátja az ő haragja. O csak akkor tud igazán írni, prédikálni, imádkozni, ha haragszik. A harag itt a szenvedélyes lélek felindulását, megrendülését, az elrejtett tűzhányó háborgását jelenti, amelyiket éppen az imádság állít meg a vétkezés határvonalánál. „Beszéljetek szívetekkel ágyasházatokban és csillapodjatok!” Magába szállást követel ez, az Ige csendességét, befelé nézést, önvizsgálatot s az Isten arca előtt megnyert békességet. Jellemünk kialakítását s az Isten arca előtt megnyert békességet. Jellemünk kialakítását munkálja, segít megfegyelmezni magunkat azzal, hogy indulatunkban Isten elé állít. A bűn gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember feledkezzék el Istenről. Isten gyakorlata az, hogy az indulatba jövő ember emlékezzék meg Istenről. Egy falusi verekedésnél egy fiatal legény, amikor jogos felháborodásában ellenfelére rontott, hogy széjjeltépje, ezt a kiáltást hallotta háta mögött: Feri, emlékezz az édesanyádra! És a kés kihullott a kezéből. Ne engedjétek, hogy érzelmi életetek elvaduljon. Káromkodás, szitkozódás helyett befelé tekintés, imádkozás, vagy ahogy alapigénk mondja: igazságban való áldozás. Képmutatás nélkül, tisztán, átlátszóan életünk fellobbanásaiban, keserűségeiben, drámai és tragikus pillanataiban folytassuk a magunk megáldozását, óemberünk megöldöklését, testünknek tűzredobását. Tömjént, tömjént a szívedből, a testedből, önmagadból az áldozati tűzre, hadd szálljon a füstje s mind többet nyerj meg abból az életből, amit csak ennek az életek eltékozlása által lehet megszerezni. Forró líra csitul a hárfákon halk átszellemüléssé. A holnappal való vitában Végül az imádság a legnagyobb segedelem a holnappal való vitában. Miből áll ez a vita? Az ember természetes aggodalmaskodásából. Divatos kifej ezés szerint pesszimizmusból a holnapra vonatkozólag. „Kicsoda láttat velünk jót?” Mikor azt hisszük, hogy holnap egészen biztosan éhen fogunk halni, egész biztosan halálos betegség pusztít el, egész biztosan a legrosszabb állapot marad meg, vagy a legrosszabb lehetőség következik el. Az ilyen született pesszimistával nagyon nehéz beszélni. Vannak közöttük primitív, babonás lelkek, akik azért tételezik fel mindig a legrosszabbat, mert azt hiszik, hogy ezzel nem következik be. Kabala nekik a rossz jóslat. Az is lehet, hogy készítgetik magukat a baj elhordozására. Sokszor csak rossz szokás, hogy mindig csak rosszat tételeznek fel és rosszat jósolnak magukra, családjukra, nemzetükre, az egész világra, de mégis tisztes jó egészségben, tűrhető anyagi viszonyok között, kevés munkával és elég szórakozással, sokak által irigyelt, külső életet élnek. Világos, hogy minden nap száz meg száz cáfolatot kapnak arra nézve, hogy a megjósolt rossz nem következett be, sőt éppen ellenkezőre fordult, de erről a sok ezer bizonyítékról tökéletesen megfeledkeznek. Azonban ha egyetlen egyszer megtörténik, hogy az előre látott, megjósolt, talán kihívott rossz, tényleg bekövetkezik, vagy egyáltalában a mi nyomorult életünk mellett csapás és próbatétel egyre másra következik reánk, akkor szinte triumfálnak, magukat igazolva látják és büszkélkednek: no, ugye, hogy igazam volt? Talán még a világ vége is egy kis _____________________________________________________LZ
