Calvin Synod Herald, 2015 (116. évfolyam, 9-10. szám)
2015-09-01 / 9-10. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD Family comes first at GBU FINANCIAL LIFE A Member-Owned, Not-for-Profit Life Insurance Provider Since 1892 For information about our Life Insurance or Annuities CONTACT GBU DISTRICT 3000 Rev, Leslie E. Martin Fraternal Secretary (732) 597-5980 John K. Morey Treasurer (330) 758-2971 Hungarian Reformed Federation of America • A Division of GBU örömet okozna nekik, hogy tényleg olyan súlyos körülmények között ment végbe az, ahogy ők elgondolták. A hárfák úgy kopognak, mintha mindnyájunkat gyöngéden végig akarnának pálcázni. Az embernek a holnappal való vitájába az Úr Jézus a Hegyi Beszédben nagyon erőteljes hangon beleszólt: Keressétek Isten országát és annak igazságát és ne törődjetek a holnapi nappal, elég minden napnak a maga baja. A zsoltáríró pedig azt mondja, hogy az Úr arcának világossága nagyobb öröm a szívbe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. Az a döntő vallomás van ebben, hogy Isten bírása a legfőbb jó. Nem a bor, nem a búza, nem a ruha, nem a lakás, nem a kibontakozás, hanem az Isten arcának világossága. „Hozd fel reánk arcodnak világosságát óh, Uram! Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk.” Ez az Ige az ároni áldás második szólama: Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad. Ezt a világosságot az jellemzi, hogy minél sötétebbé válik a világ, annál ragyogóbban tükröződik eléd. Vészben, viharban, összeomlásban Isten arcának a világossága a maga növekvő erejével és világosságával a legboldogabb tapasztalás és a legbizonyosabb menedék. Óh, a mi szemeink lassan megvakulnak, elvész ennek a világnak minden hiú dicsősége, megfakulnak a színei, kiapadnak a fényforrások, de az Isten arcának a világossága soha el nem múlik, a halálban nagyobb, mint az életben és a mennyben ezerszer nagyobb, mint a földi világban. Ez a sóhajtás: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát” azt is jelenti, hogy ez a világosság reánk hull, minket is megfényesít, ennek a derűnek, ennek az örömnek mi is hordozói vagyunk. Évek óta nem volt ilyen köd Budapesten, mint most. Az emberek szinte tapogatózva járnak, mint a vakok. De ezek közül a támolygó világtalanok közül hányán hordoznak a lelkűkben egy verőfényes képet egy szép májusi napról Budapesten, amikor egy felhőfolt sem volt az égen, amikor úgy kelt fel a nap felettük, mint egy hős az ő ágyasházában, amikor tele volt fénnyel, meleggel, örömmel a föld, a szív, a világ. S ez egy halvány képe annak, hogy a ködbe, gyászba, pesszimizmusba, szenvedésbe, éhségben, ruhátlanságba, lakásínségbe, üldöztetésbe belezuhant budapesti nép ilyen szép piros hajnalfényben ffirödhetne, ha engedné, hogy Isten megvilágosítsa az Ő arcát rajta. A hárfák ujjonganak, mint az ébredő tavasz harsonái. Isten hozza ezt a világosságot, sőt el is hozta, hiszen azért ünnepeljük advent utolsó vasárnapját, majd a szent karácsonyt, mert a világosság eljött. Számunkra jött el, szívünket nyitogatja és be akarja tölteni egész életünket. Hát nem a legfontosabb, a legszükségesebb dolog az imádság, amely ezt a világosságot hozza úgy, mint a fényhullám a felkelő nap világosságát? S nincs-e valami nagyon kedves, nagyon gyermeteg, mégis hihetetlenül fölséges és irigylésre méltóan boldog a befejező vers nyugalmában: „Békességben fekszem le és legott elaluszom, mert te Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást.” Úgy alszom, mint egy gyermek. Mint az Isten gyermeke. A hárfa elhalkul, majd megáll. Az áldozati tűz utolsót lobban s a templomban megül a Csend, az Isten áldó jelenléte. * * * *
