Calvin Synod Herald, 2015 (116. évfolyam, 9-10. szám)
2015-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALDI 13 gondolják, hogy lehet mindenfajta kötöttség nélkül, terhek nélkül élni. Mert valójában nem lehet. Mindannyinknak meg vannak a saját gondjai, terhei, megpróbáltatásai, amin senki más nem segithet csak maga Jézus. Pál Apostol azt mondja, hogy ne akarjunk mindig, minden terhedet átrakni a másikra. Van, amit nekünk magunknak kell vinnünk. Jézus meg akarja velünk taníttatni azt, hogy teherhordás nélkül nincs élet. Az élettel együtt jár, hogy fizikailag, és lelkileg is terheket kell hordoznunk. De megtanítja velünk azt is, hogy meg kell erősödnünk, hogy a teherhordásra alkalmas emberek legyünk. Előre menetel nincs megpróbáltatás nélkül. Krisztuskövetés nincs kitartó kereszthordozás nélkül. Vannak olyanok, akik a saját terheikről nem szeretnének tudomást venni, és ezért mindenáron másokon, másoknak próbálnak segíteni. Ez is lehet egyfajta menekülés. A Biblia megtanítja velünk azt is, hogy először mindenkinek a saját keresztjét kell felvennie, a saját terhét felismernie és felvállalnia, hogy utána másoknak is segíteni tudjon. Amíg mi nem vagyunk a helyünkön, addig másoknak sem tudunk igazán segíteni. A második része az Igének, amire figyelünk ma, hogy "Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét." Ez az, ami úgy tűnik, hogy szemben áll ama előző mondattal, hogy "mindenki a maga terhét hordozza". Krisztus törvénye a szeretet törvénye. Ez nem azt jelenti, mi mindenkit annyira szeretünk, hogy soha meg nem haragszunk senkire, hanem azt jelenti, hogy a szeretetünk, az az önmagát feláldozni kész szeretet lesz, aki másoknak is kész áldozni. Aki ennek a bővebb kifejtésére kíváncsi, ajánlom, hogy a korinthusi első levél 13. fejezetét tanulmányozza át. Nagyon világosan le van írva tételesen, hogy mit jelent szeretni. A két felszólítás - "egymás terhét hordozzátok"; "mindenki a maga terhét hordozza" - világosan elkülönül az eredeti szövegben. Amikor arról van szó, hogy mindenki a saját terhét hordozza, akkor ezt így is lehetne értelmezni, hogy mindenki a maga batyuját vigye. Itt egy olyan sajátosan személyes csomagról van szó, amit más nem tud vinni helyettünk. Amikor a teher szóról beszélünk abban, hogy az egymás terhét hordozzátok, akkor valami olyan teherről beszélünk, amit valaki nem tud maga megemelni, de ha odamegy mellé a másik, akkor ketten el tudják hordozni. Aki tehát megtapasztalja Krisztus szabadítását, az felszabadul arra, hogy segítsen a másiknak. Lehet, hogy nem érdemli meg a másik. Lehet, hogy nem tudja viszonozni, vagy észre sem veszi, de segítek neki, mert tudom, hogy segítség nélkül én magam sem lennék, ott ahol most vagyok. A segítésnek azonban van egy másik nagyon fontos oldala is. A segítséget meg kell tanulni elfogadni is. Az Úr segítségét is, és a körülöttünk élők segítségét is. Ez, amiről az ige beszél. Mert, nincs olyan teher, amit Isten ma át ne vehetne a te válladról és meg nem tudna osztani valakivel. Adja a Jó Isten, hogy a tekintetünket a körülöttünk levőkre tudjuk, irányítsuk. Az ő terheik közül is van olyan, amit Isten, ha alkalmassá válunk rá, szeretne ránk bízni. Vállaljuk fel azt a keresztet, azt a terhet, amit O készített nekünk, hogy Krisztus követőiként, hűséges tanítványai legyünk ebben a világban. TS HŐSÉG BILINCSÉBEN Wass Albert Éjnek idején törtek rá Kerekes Istvánékra. Gyanútlanul szép éjszaka volt. A kerti hársfák álmos illatfelhőket leheltek az alvó ház nyitott ablakaira, s az égi kárpit sötét bársonya sűrűn volt tűzdelve arany csillagokkal. Békés nagy csönd volt. Aludt a csűr és az istálló, csupán az ökrök kérődztek néha bent, és lassú rágásuk egybevegyült a szénában alvó béres szaggatott horkolásával. A tyúkól lécülőkéin mozdulatlanul gunnyasztottak a jércék. Almukban tudták a reggelt, hogy jönni fog arany seprűjével, és fényt meg ételt hint az udvar taposott földjére. Ügyes rend volt mindenütt az alvó ház körül. Aki tette, látszott, már a reggelre gondolt. A munkába indulásra, az etetésre, a földre, a megállíthatatlan örök földi életre. Az éjszaka nagy csöndjét a falusi házak hallgatag födelei őrizték kereken, s a hold keskeny karéja, mint fényes égi sarló, békét és biztató aratást ígért az alvó falunak. A gyanútlanul szép éjszakát hirtelen felborzolta valami. Ugatni kezdett a kutya Kerekes Istvánéknál. Nem úgy, elnyújtva, lassan, mint az ilyen békés és nyugodalmas éjszakában illik, mikor a hársfák kereken illatoznak, s a házak födelén harmatos szárnyú baglyok üldögélnek. Acsarkodva, mérgesen ugatott a kutya. Olykor nekiszökött valaminek, majd vonyítva elugrott megint. Düh és rémület volt a hangjában, úgy ugatott. Aztán hirtelen lövés csattant, és a kutya élesen fölvonyított. Majd csönd lett megint. De most már fenyegető, félelmetes csönd. A ház fölriadt. Ajtók, ablakok rémülten meredtek az éjszakába, és dideregve fülüket hegyezték. Az asszony pattanva ült fel az ágyban. Lőttek, István! Itt az udvaron! A férfi lomhán dörgölte szemeit. Mélyen aludt, a munka fáradtsága még agyán ült, és izmait is kötözte. A lövésre csak úgy távolról emlékezett, de hirtelen meghallotta a lépéseket fönt a tornácon. Megdöngették az ajtót.- Nyisd ki! - csattant egy durva hang idegen nyelven. Riadtan ült ki az ágy szélére. Az asszony megdidergett. -Teremtő Isten... Kerekes István kilépett az ágyból. Valami jeges rémületet érzett átcikázni a szobán, a sötétség megfagyott tőle.- Gyújts lámpát - mondotta rekedten, s a cipőjét kereste. Az asszony keze reszketett, s a gyufaskatulyát kétszer is el
