Calvin Synod Herald, 2014 (115. évfolyam, 1-12. szám)
2014-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Sipos Domokos VAJÚDÓ IDŐK KÜSZÖBÉN Folytatás múlt számunkból Egy zajló tenger volt már Transsylvania, és ő még nem vette a hírt, hogy élére álljon az áradásnak. Mi oka lehet Újlakinak, hogy őt még itt tartja? Egyébként az ifjúság csodálatos ereje, mely mindenen át tudja lendíteni a lelket, nem engedte, hogy sötét töprengésnek adja át magát. Titkos hite szent volt előtte, szegénysége nem létére is inkább húzta a néphez, mint az uralkodókhoz, de becsvágya, mely, mint tudat nélküli nagy erő feszítette minden porcikáját, míg egyrészt a vajda mellett tartóztatta, ahol a hadisiker ranghoz, vagyonhoz juttatja, másrészt a felzendült tömeghez vonzotta, ahol el lehet érni... Mit? Maga sem tudta, hogy mit. De kard volt a kezében, erő a karjában, fiatalság a testében, ész a fejében! Ezek tomboltak, rágták a pányvákat, zúgtak, harsogtak! Előre, előre, ki a századok óta rád szoktatott hámokból. Hajrá! Nincs határa az akarásnak! Miként nem lehet bedobni egy követ a tóba anélkül, hogy a megrezdülő vízcseppek mozdulásukat át ne adnák a legtávolabb fekvő víztömegecskéknek is, akként nem történhetik semmi az emberekkel, ami tovább és tovább terjedő gyűrűződéssel ne éreztetné hatását a többi emberre is. A huszita hullám, mely Csehországból indult el, hol itt, hol ott vetődött magasra. Hab habra torlódva, hullám hullámmal viaskodva fodrozta az emberiség tükrét, és az Úrnak 1437. esztendejében Transsylvaniában tajtékozva kezdték csapdosni a hátakat. Ha hite és Újlaki misztikus akarata nem is kapcsolta volna össze a felzaj dúlt néppel, akkor is éreznie kellett volna Nagy Antalnak Transsylvaniái tavasz eleji nekiáradását. A jobbágyok már seregekben járták az országot. A vármegyék gazdag nemes urai rettenve vitték asszonyukat, gyermekeiket és arany-ezüst marháikat a várakba. Szerencsés volt, aki idejében menekülhetett, mert a pórok nem ismertek kegyelmet. Az úri házakat, a védtelen mezővárosokat tűznek martalékává tették, a lábasjószágokat elhajtották, az élelmet felették, amit nem tudtak magukba rakni, odább vitték. És vér csepegett már a kaszákról, mert ahol ellenállásra találtak, ott kegyetlenül leöldöstek mindenkit. Még szerencsés volt, aki csak orrát-fulét hagyta a markukban. A bortól mámoros és vértől vadult emberek úgy rohantak az asszonyfélére, mint a vadállatok. A szép, nemes úrasszonyok, leányasszonyok halálra becstelenítve kerültek ki ölelésükből. Tízezrekre ment már a zendülők száma. A püspöki egyházi átok alávetette őket. Az újszülötteket nem keresztelték, a házasulandókat nem eskették, haldoklóknak az utolsó kenetet nem adták fel, a megholtakat nem temették el a papok. A hívők megkeseredett lélekkel viselték a súlyos büntetést, de nem tértek engedelmességre. Először le akarták verni, maguk alá akarták igázni uraikat. Nem volt egységes tervük, egyformán raboltak, gyilkoltak, romboltak mindenütt. Az egyes csapatok élén egy-egy pór vagy koldus nemes állott, aki vagy nagy szájával, vagy erejével kivált a többiek közül, vagy azzal hatott rájuk, hogy a legkegyetlenebb volt közöttük. A türei Pálfia Márton, vajdaházi Nagy Pál, a püspök daróci tiszttartója, több ezer embert vezettek a Küküllő vidékieken, a hunyadiakon valami Kardos János vezérkedett. A vezérek titokzatos hírvivőktől, kik sohasem mondták, honnan jönnek, ki küldi őket, parancsokat kaptak, hogy Zolnuk megyébe, Dés felé nyomuljanak. Már sárgult az őszi búza, mikor Szentimrére hírül hozták, hogy a zendülők Bábolna mellett tábort vertek és elsáncolták magukat. Majd az egész szegény nemesség ott volt a jobbágyok között, s fegyverrel akart igazat szerezni XXIII. János bullájának, mely a konstanzi zsinaton kelve, felmentette őket a tizedfizetés alól. Csáki vajda kemény parancsot adott a megyéknek, hogy egy szálig állítsák ki katonáikat, ő maga, az alvajda, bandériumokkal, a püspök egy fél bandériummal, Tamási János és Jaksi Mihály székely ispánok a székelységgel készültek megindulni a zendülőkre, s a vármegyék nemesei is fegyverre keltek hűtlen jobbágyaik ellen. Nagy Antalhoz még mindig nem érkezett meg a hír. Már a napot is kitűzték, mikor csapatával neki is indulnia kellett a szentimrei várból. Nagy nyugtalanság szállta meg. Furtonfurt Újlakit látta maga előtt, mintha vádolóan nézne rá, hogy ő még itt van. Sokszor járt eszébe, hogy lóra kap, s ki a várkapunk neki a világnak, de mindig visszatartotta valami. Újlaki azt mondta: „Várd meg a hírt, s akkor indulj!” Indulásra készülődtek, mikor a vajda száz páncélos vitézzel felesége, az alvajdáné s leánya: Lépes Anna kísérőjéül rendelte Budára. Az asszonyok könnyű hintója útra készen állott a várudvaron, a terhes szekerekre nagy kosarakban és ládákban hordták az eleséget, hordókat borral tele, és finom veretű, festett ládákat az asszonyok gúnyáival. Lépes Anna még ott is rendezgetett egy ládát. Rendre simítgatta a ruhákat, drágalátos szép holmikat. Egy virágos, égszínkék bársonyszoknyát terített el fehér kezével, arra egyet veres bársonyból, aztán arannyal meghányt szederjes bársonyból való derekat helyeztetett el. S aztán ingvállakat, rendre megnézte őket, hogy mind ott vannak-e. Lássák Budán, hogy kicsoda az a Lépes Anna. Nagy Antal nézte a készülődést. Nézte-nézte, de nemigen látta, hogy mi is történik. A katonák jöttek-mentek a várudvaron, mindenféle idegenek jártak ki s be a várkapun: ügyes-bajos emberek. Asszonyok rakosgattak a szekereken. Az egész összefolyt szeme előtt, a kék égen ragyogott a nap, csillogtak, fénylettek a várfal szürke, nagy kövei, mint a csurgó méz, édes szép volt a világ. A várkápolna felé a káplán ment, fekete ruhája, lecsüggesztett feje, sovány, átszellemült arca áhítatot lehelt szerte, s alázatot, szerénységet, türelmet, lemondást, a szenvedés szeretetét prédikálta minden mozdulata. A hadnagynak eszébe jutott: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak e földre, hanem hogy fegyvert!” Mikor a káplán eléje ért, ahelyett, hogy amint máskor szokta, lehajtotta volna a fejét az áhítattól, egy pillanatra a túlvilág sejtelmébe mártva bele lelkét, most a ragyogó nap felé nézett, a szabadon cikázó fecskék után, minden egy tündöklő, zengő,
