Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Igetanulmány: „ÉN VAGYOK..." Jézus Krisztus önkijelentései János evangéliumában János evangéliumát évszázadok óta a teológusok kicsit másképp kezelik, mint a többi evangéliumot. Ez tükröződik az elnevezésekben is; János ugyanis nem tartozik bele a „szinoptikusokba” (együtt látók), akik hasonlóképpen közelítik meg evangéliumukban Jézus személyét. Számos különbséget sorolhatnánk fel, ami miatt János evangéliuma egy kicsit más, mint a többi: 1. az érezhetően gnosztikus háttérből származó dualizmus, mely inkább „döntésdualizmusként” jelenik meg, 2. János igehirdetési szándékkal követi és írja le az eseményeket, nem a historicitás érdekli elsődlegesen. 3. az evangéliumban a nép nem etnikumként jelenik meg, hanem, mint teológiai fogalom, akik szemben állnak Jézussal. 4. a Logosz fogalom sajátos használata, és még sorolhatnánk. A döntő különbség azonban mégis a krisztológiában keresendő. Míg a szinoptikusok előszeretettel használják az ószövetségben és az apostoli korban is fellelhető méltóságjelzőket (Isten Fia, Isten Báránya, Messiás, Izrael Királya) Krisztusra, addig János, mindenki számára érthető, hétköznapi igékkel fejti ki krisztológiáját. Az egyik legjellemzőbb ilyen kifejezés az úgynevezett „egó eimi” Igék. Ebben az igetanulmányban most ezeket az igéket vizsgálom meg közelebbről. János evangéliumában összesen 7+2 ilyen önkijelentés található. 2 abszolút értelemben áll (Jn 4,26, és 6,20.), 7 pedig predikatív jellegű, azaz valamilyen metaforikus megállapítást fejez ki. Ezek a kifejezések elég talányosak, régóta foglalkoztatják a kutatókat, hogy mennyire metaforák, vagy hasonlatok, allegorikusán kell-e értelmezni őket, vagy teljesen racionálisan? Schweizer megállapításával érthetünk egyet, mely szerint egyszerű valóságos beszédnek kell értelmezni. Ezt erősíti meg az igék kontextusa is, legtöbb esetben ugyanis észrevehető egy Jézus körüli vita, melynek hol a kezdetén, hol pedig a lezárásaként fogalmazódnak meg ezek az önkijelentések. Éppen ezért rendkívül kemények ezek az önkijelentések, még ha magyarul ez számunkra nem is derül ki. Maga az „egó eimi” kifejezés az ószövetségi „ani hu” (én vagyok az!) formát mintázza, mely Isten önkijelentése. Találkozhatunk vele Ézsaiás prófétánál, a Zsoltárokban, a Dekalógusban, de legjellemzőbb mégis Mózes találkozása Istennel az égő csipkebokornál : „Ehje aser ehje” (Vagyok aki vagyok, azaz én vagyok a VAGYOK, a mindig létező) Ez a kifejezés a hatalommal rendelkező személy autoritását fejezi ki, de János evangéliumában sajátosan új tartalmat is hordoz. Ezekben a mondatokban ugyanis az „én” nem az alany, hanem az állítmány! így a mondatok jelentése a következő: Bennem van jelen az élet kenyere, a világosság, stb. Úgy mutatkozik be ezek által Jézus, hogy ő az, akit várt a világ, -lásd: samáriai asszonnyal való találkozás- ő az, aki minden szükséget betölt. Jézus az, akiben beteljesedtek a váradalmak, eljövetele eszkhatologikus esemény. Nézzük meg kicsit közelebbről az „egó eimi” Igéket. 1. „Én vagyok az élet kenyere; aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”(Jn. 6, 35 és 48) A 6. fejezet egésze a kenyér témával foglalkozik. Az 5000 ember megvendégelése után a sokaság mennyei kenyeret kér. Látható, hogy a kenyér fogalma milyen változáson megy át. A fizikailag megtapasztalt kenyér után Jézus a mennyei kenyérről beszél, majd pedig a perikópa csúcsaként következik az önkijelentés, hogy Ő maga az élet kenyere. Ebben egyben kifejezi Jézus, hogy ő nem egy új Mózesként jelenik meg, hanem úgy, mint aki egyben az ajándékozó és maga az ajándék is. Az élet kenyere több, mint egykor a manna volt, hisz az csak a testet táplálta, de a haláltól nem mentett meg. Ezzel szemben az élet kenyere igazán „felülről való”, mely Istennel a halálban sem megszakadó kapcsolatot ad. Keresztyén életünkben alapvető fontosságú a lelki táplálkozás, melynek forrása egyedül Krisztus lehet. 2. „Én vagyok a világ világossága” (Jn. 8,12.). Jézusnak ez a kijelentése a lombsátrak ünnepének utolsó éjszakáján hangzik el. A kor szokása szerint négy hatalmas kandeláberben égtek az olajmécsesek, a férfiak pedig fáklyatáncot jártak. Egész Jeruzsálem fényárban úszott ezen az éjszakán. Különös értelmet kap ekkor Jézus mondata! „Én”- vagyis nem ezek a mesterséges fények- „vagyok a világ”- nem csak Jeruzsálem „világossága”.A világosság János evangéliumában nagy hangsúlyt kap, hiszen már a prológusban is találkozhatunk vele, mint a sötétség ellentéte. A világosság nemcsak fényt jelent, hanem a pusztai vándorlás óta -ahol Isten a népet tűzoszloppal vezette- iránymutatást, vezetést is. Ez a világosság már nem csupán ígéret, hanem valóság is Jézus személyében. 3-4. „Én vagyok az ajtó...” „Én vagyok a jó pásztor ”(Jn. 10,9 és 10,11.). Ennek a perikópának a műfaja ’paroimia’, azaz képes beszéd. Olyan jelképes beszéd ez, amely bizony magyarázatra szorul. Jézus ezt a hasonlatot az akkori pásztorételből veszi, mely ismert volt mindenki előtt. A pásztor mindig a nyáj előtt járt, a juhok követték. A nappali legeltetés után éjszakára az akolba terelték őket, mely egy nyitott, körbekerített terület volt szűk ajtóval. A pásztor az ajtóban állt, - gyakran éjszaka ott is aludt-és a botja alatt egyesével engedte be a juhokat, közben pedig megszámolta őket. Egy akolba több pásztor is tartotta a nyáját, de mindegyik nyáj ismerte a saját pásztora hangját. A jó pásztor ismeri az övéit, és az övéi is ismerik őt. Ahogy az Atya ismeri a Fiút és a Fiú az Atyát. Az ismeret itt nem intellektuális ismeret, hanem személyes kapcsolat. Nem Jézus hasonlít egy jó pásztorra, hanem Jézusra tekintve tudjuk meg, hogy milyen a jó pásztor. Jézus Krisztus nem egy a jó pásztorok közül, hanem ő maga a JÓ PÁSZTOR. A béres fizetett alkalmazott, aki jobban félti a saját életét, mint a juhokét. Ezzel szemben a jó pásztor életét adja azokért. A kritikai apparátus vizsgálata alapján még egy kiegészítő megjegyzést kell tenni: Hieronymus tévedett, amikor a Vulgataban az „egy nyájat” (mia poimén) egy akolnak fordította, ezt egyetlen kézirat sem támogatja. Talán ebből ered, hogy néhány egyház félremagyarázza ezt a textust. Nem egy akolról és egy pásztorról, hanem egy nyájról és egy pásztorról van szó. A pásztor, mint az uralkodó, mint a nép vezetőjének a metaforája ismert volt az ókori Közel-Kelet népei között, és a királyt szimbolizálta. A pásztor, mint uralkodó, sőt, mint a végidők Messiása, mint a Dávid magvából származó vezető jelen van már az ószövetségi próféciákban is (Id. Ésa 23; Ez 34). Ezt a prófétai képet, a jó pásztor képét értelmezi önmagára Jézus Krisztus, és újra feleleveníti az ószövetségi próféciák tanítását a jó pásztorról, szembeállítva a hűtlen, csak önmagukat hizlaló, és a nyájjal nem törődő pásztorokkal. 5. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha maghal is él, és aki él, és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Jézusnak ez a mondata Lázár feltámasztásának történetébe van beágyazva. A kétségbeesett nővérek (Mária és Márta) hívták Jézust, hogy gyógyítsa meg a beteg testvérüket, de Jézus (szándékosan) elkésett. Lázár meghalt. A történet ebben a versben éri el
