Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 adhat. Ezt a tételt hirdetik a szellemi fejlődés magasabb fokára eljutott kiváló egyének mind, akár, ha mint vallásalapítók, akár ha, mint társadalmi javítók keresték a magába mélyedés vagy a körülmények egybevetésével, a boldogulás lehetőségét. Jézus tanításainak is ez az alaphangja, benne a szeretet teljes mértékben jelentkezett, annyira, hogy — amint az írás mondja — benne semmi fogyatkozás nem találtatott. Krisztusban csak ez életben reménykedni tehát azt jelenti, hogy teljes meggyőződéssel valljuk, hogy a benne valósággá lett szeretet útján érhető el csak a földi létben annyira kívánt Istenországa eljövetele, megvalósulása. Amint mondám, a szeretetnek az életbe való átvitelére kívánják építeni a boldogság hajlékát mások is, csakhogy a szeretetnek különböző fokozatai, mondhatjuk úgy különféle vállfajai csak akkor igazán értékek, ha a Krisztusi szeretetből az önzetlen, önfeláldozó szeretetből táplálkoznak. Ez azt teszi, hogy magában véve jelentős mindenféle szeretet, de ha csak a maga szűk körében tanúsít önzetlenséget és áldozatkészséget, e körön kívül lévőktől pedig ridegen elzárkózik, akkor nyilvánulása akárhányszor nem áldás, hanem átok, amit bizonyít a történelem menete. A szűkkörre tetjedő szeretettel együtt jár az elfogultság veszedelme s ez az egyént-egyénnel, a családokat családokkal, a fajokat fajokkal, a nemzeteket nemzetekkel állítja szembe s nyomában, tudjuk csak romlás és pusztulás jár. Egyedül a Krisztusi szeretet az, mely nem ismeri ezt az elfogultságot, hanem mindenkit testvéri közösségbe, benső atyafiságos kapcsolatba kíván fíízni. Ha már most, mi megismertük ezt a szeretet és teljes meggyőződéssel magunkévá is tettük azt és egy benső kényszer hatása alatt azt a körültünk levő embervilágban érvényesíteni, valósítani is igyekszünk: nyilvánvaló, hogy a sok elfogultsággal telített szükkörű szeretetekkel gyakori ellenmondásokba, összeütközésekbe kerülünk: legelőbb önmagunkkal, a bennünk is meglevő elfogultsággal kell kemény, sok önmegtagadást, lemondást követelő harcot vívnunk, s jól tudjuk milyen nagy erőfeszítésünkbe kerül kimondani: „távozz tőlem sátán, mert meg van írva, hogy az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Aztán, hogy mit jelent a küzdelem a rajtunk kívül való embervilág önző osztály, felekezeti és nemzeti elfogultságából táplálkozó érdekeivel szemben, azért, hogy az általános emberszeretetügye diadalra jusson, kell-e mutogatnom, hiszen csak most emlékeztünk meg a Golgotán keresztre feszített emberfiának rettenetes tragédiájáról. És ez a tragédia minden, az igazságért hűséggel harcoló embernek sorsa s ha a sötét nagypéntekre nem következik feltétlen bizonyossággal a húsvét hajnalhasadása, a megdicsőülés valósága, vájjon van-e, lehet-e értelme ennek a tragédiának egyes jeleneteit, gyötrő kínjait átszenvedni. Ha nincs és soha sem lesz az igazságnak diadala, nyomorult, szerencsétlen és boldogtalan az érette küzdő, mert akkor hiábavaló minden erőfeszítése, önfeláldozása. Valóban igaz az, amit a nagy apostol mond: ,,ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. ” A mi lelkünk azonban, ebbe sehogy sem nyugodhatik bele s áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene, hogy O nemcsak azt az igazságot jelentette ki, meggyőző erővel. Az O szent fiában, az Úr Jézus Krisztusban, hogy az ő országának, az emberek testvéri közösségbe, egy nagy, szent családba való békességes tömörülésnek feltétele az elfogultságtól ment felebaráti szeretet, hanem az is, hogy ez a megdicsőülésnek az idvesség bizonyos valóságának is az útja, - mint Pálé apostol a felolvasott szent leckében mondja: - ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lön azoknak, kik elaludtak. ” Ez a mi vigasztalásunk, bizodalmunk és reménységünk. Mi nemcsak ez életben reménykedünk Krisztusban, hanem általában az egész életében, nemcsak a földi lét igazságát találjuk fel benne, hanem a mennyei életet is. Ám, magától érthető, hogy ez az igazság csak akkor a mi tulajdonunk, ha Krisztus él mibennünk, ha bennünk is az az indulat van, amely ő benne volt, ha az Isten- és emberszeretet nem üres szó csupán ajkunkon, hanem jó és megtartó cselekedetekre indító erő is, ha az általa megígért és elküldött Szent Lelket szívünkbe mi is befogadjuk és annak vezérlő hatása alatt halad tova, ama mennyei hajlékok felé életmenetünk. Ez a mi elkötelezettségünk, ha minden embernél nyomorultabbak lenni nem akarunk. Mint mindenik ünnepünk, a húsvét, a feltámadás ünnepe is erre különösen is figyelmeztet minket s boldogok mi, ha e kötelezettségünkre nemcsak itt, de mindennapi életküzdelmeinkben is emlékezünk, s magszabadulván a különféle elfogultságok kötelékeitől, szabadon, magasba szárnyaló lélekkel, elkötelezettségünknek megfelelő tettek véghezvitelével, haladunk az örök élet, a megdicsőülés útján. Ámen. Vásárhelyi Boldizsár ref. lelkész Willem Van'tSpijker: Kálvin élete és teológiája (Folytatás múlt számunkból - befejező rész) Ezek a viták nem kis mértékben visszafogták Kálvin egységtörekvéseit. Pedig ő kész volt arra, hogy tevékenyen előremozdítsa az ügyet. Amikor Westphal egyik írása megjelent Frankfurtban, felvette a kapcsolatot az ottani tanáccsal. Nekik ajánlotta az evangéliumokhoz írt kommentárját, és emlékeztette őket arra, milyen barátsággal fogadták be az Angliából és már érintett területekről érkező menekülteket. Említést tett Bucerről is, akinek 1542-ben sikerült elsimítania a különböző irányzatokat követő frankfurti lelkészek közötti ellentéteket, és felajánlotta, elutazik a városba, hogy elmagyarázza a Consensus szerinti úrvacsoratant. A lutheránus lelkészeknek végül sikerült elérniük, hogy a tanács ne hívja meg Kálvint. Amikor a genfi reformátor 1556-ban mégis Frankfurtban töltött tíz napot, hogy a menekültek gyülekezeteiben támadt feszültségeket (melyekbe Valerandus Pollanus is belekeveredett) megpróbálja lecsillapítani, a lutheránus lelkészek levegőnek nézték őt. Ezek az események igencsak lehűtötték Kálvin Luther epigonjai iránti vonzalmát. Megromlott a kapcsolata a másik oldalon Buliingerrel is, aki amiatt aggódott, hogy Kálvin nem képes elszakadni Bucer egységre törekvő elképzeléseitől. Ebben nem is tévedett: Kálvin szeme előtt szüntelenül a franciaországi helyzet lebegett, s abban reménykedett, hogy ha sikerül valamilyen közeledést elérni, azzal megnyerheti a német fejedelmeket, hogy az üldözött francia protestánsok segítségére siessenek.
