Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD 8. Kálvin véleménye az egyház egységéről Kálvin szemléletét - melyet egyik oldalról a lutheránusok támadtak, másik oldalról pedig Buliinger is gyanakvóan nézett — nem kizárólag az európai nagypolitika táplálta, bár a reformátor szerepe ebből a szempontból sem volt jelentéktelen. Motivációja sokkal inkább az egyház egységéről alkotott elképzelése volt. Kálvin nem akarta, hogy a Rómával való szakításból egy szétforgácsolt protestantizmus szülessen. Ezért ragaszkodott egységtörekvéseikhez minden ellenkezés dacára. Kálvin lelkesen támogatta azokat a kísérleteket, melyek a lutheránusokkal való érdemi találkozást tűzték ki célul. Béza, aki megbízást kapott erre a feladatra, még Lausanne-ból három alkalommal utazott Németországba ezzel a céllal. 1557-ben Farellel együtt Göppingbe ment, és közbenjárt a württembergi hercegnél az üldözött valdensek védelmében, akik teológiájukban közeledést mutattak a genfi egyházhoz. Második alkalommal Kálvin megbízására utazott német földre, hogy német fejedelmek segítségét kérje az 1557 szeptemberében bebörtönzött párizsi hugenották érdekében. Wormsban Melanchthonnal is találkozott, ahol új fent azt kellett bizonygatnia neki és lutheránus társainak, hogy a svájci reformátusok sem nem anabaptisták sem nem pápisták. Harmadszor 1558 tavaszán Frankfurtba utazott. Utjának megint csak az volt a célja, hogy megnyerje a német fejedelmeket a francia királlyal szembeni közös fellépésre. Ezek a kísérletek kudarcba fulladtak: nem sikerült egyezségre jutnia a lutheránusokkal. A szászországi és brandenburgi teológusok Wormsban sem fogadták el a svájci küldöttek által nyújtott békejobbot. Kálvin mégsem mondott le eszményképéről. A Mózes első könyvéhez 1554-ben kiadott kommentárját Szászország fejedelmének dedikálta, kifejezésre juttatva abbéli reményét, hogy előbb vagy utóbb sikerül „szent és testvéri egyetértésre” jutni az evangélikusokkal. Luther követői nem értékelték kellő mértékben ezt a gesztust. Kálvin közeledési szándékát sem fogadták lelkesen, mivel a genfi teológus a lutheri értelmezéstől eltérően gondolkodott a úrvacsoratanról. O ennek ellenére a Westphallal szemben írt Secunda defensióját (1556 január) Krisztus szolgáinak ajánlotta, akik Szászországban és más alnémet terülteken az evangélium tiszta tanítását hirdetik. Krisztusra hivatkozott, aki „a mi békességünk” (Ef 2,14). Mi más lenne az ő békéltetésének a gyümölcse, mint hogy „mi itt a földön megmaradhatunk egymással testvéri békességben?” Kálvin a legmesszebbmenőkig kész volt a megegyezésre. Mutatja ezt az is, hogy Conciliatio calvinica című rövid hitvallás-vázlatában a két reformátori irány közötti különbséget „kifejezések kölcsönös „félreértésére” vezeti vissza, s nem lényegbeli eltérésekkel indokolja. Kálvin szerint a kölcsönös megbocsátás alapján a keresztyének egymásra kell hogy találjanak. Aki nem elégszik meg ezzel, csak azt bizonyítja magáról, hogy „logomachus” (szőrszálhasogató). Mintha csak Bucert hallanánk. A kísérletek mégis hiábavalónak bizonyultak. Bullinger továbbra is bizalmatlan maradt Kálvinnal szemben, mígnem ő maga is lemondott arról, hogy bármi jót is várjon ebben az ügyben, s végül 1560-ban arról írt: nem akarja Buliingert tovább terhelni a lutheránusokkal való hitvita szándékával. Ez nem jelenti azt, hogy Kálvin a továbbiakban feladta volna fáradozását az egyház egysége érdekében. Folytatta utazásait Zürichbe és más svájci városokba, hogy az összetartozás érzését a személyes találkozók útján is erősítse. Kálvin intenzív levelezése szintén arról árulkodik, milyen odaadással munkálkodott a testvérek közeledésén: a németországi és angliai emigráns gyülekezetek mindig számíthattak bíztatására és tanácsaira. A levelezés eszközéhez leginkább utolsó éveiben folyamodott, mivel egészségi állapota súlyosan károsodott önmegtagadó munkavégzése miatt. Különböző betegségek korlátozták lehetőségeit, ám szinte élete utolsó napjáig szünet nélkül végezte szolgálatát. A tanács igyekezett őt bátorítani, háláját ajándékok segítségével is kifejezte. 9. Kálvin utolsó évei A tanács 1559. december 25-én felkínálta Kálvinnak Genf városának polgárjogát. Kálvin elmondta, hogy ö ennek érdekében semmit sem tett, nehogy bárki a hatalom iránti elfogultsággal vádolhassa. Pedig ilyesmit könnyen rá lehetett volna fogni, hiszen mindvégig prófétai szabadságának tudatában, kizárólag ahhoz ragaszkodva szólt, amit ő a Biblia üzenetének tartott, s így függetleníteni tudta magát a közvetlen pártharcoktól. Most, amikor a város felajánlotta a polgárjogot, mély háláját fejezte ki a felé tanúsított tiszteletért. Amikor Kálvin 1541-ben visszatért Genfbe, mélységes önmegtagadásról tett tanúbizonyságot. Meg volt róla győződve, hogy maga Isten hívta el őt a szolgálatra, s hogy elhívása mögött Isten Isten kiválasztása áll. Fényes példája volt ennek az a munka, amit az egyházban végzett. Ez részben harcokból állt, s nemcsak másokkal szemben, saját gyengeségei ellen is küzdenie kellett. Elhivatottságának tudata a legnehezebb években sem hagyta el őt. Nem lett tőle kevesebb a gond és a feszültség Kálvin életében, de mindenképpen könnyebben volt ezeket elhordoznia. Nem egy helyzetben tanúsított olyan mértékű határozottságot és tetterőt, hogy az csak ebből az erős kötelességtudatból táplálkozhatott, hiszen tudjuk - többször is leírta ezt magáról, - hogy természet szerint félénk és bátortalan volt. Elhívásának bizonysságáról tett újra bizonyságot akkor is, amikor 1564. április 27-én először búcsút vett a Kistanács tagjaitól, majd a következő napon a Vénérable Campaignie-től (szószerint: a tiszteletre méltó testülettől, azaz a lelkészektől). Nem rejtette véka alá azt a meggyőződését, hogy Isten használta őt eszközül, még ha szolgálatában voltak is fogyatkozások. Feladatának egyedül a rá bízott ige tiszta hirdetését tekintette. Az ágya körül álló lelkészeknek önmaga kicsinységéről vallott: „Sok gyengeségemet kellett elhordoznotok. Valóban: semmi jelentősége nincs annak, amit én tettem. Rosszakaróim majd kapva kapnak ezeken a szavakon, mégis elmondom újra: minden, amit tettem, semmit sem ér. Én csak egy nyomorult teremtmény vagyok. De azt merem állítani, hogy mindig a jót akartam, hogy szenvedtem fogyatékosságaim miatt, és hogy az istenfélelem gyökere mindig ott volt a szívem mélyén. Elmondhatjátok, hogy jót akartam, s arra kérlek titeket: ami rossz volt, felejtsétek el.” Kálvin túlságosan is jól ismerte gyengeségeit és fogyatkozásait. Néha olyan indulatossá vált, hogy önuralmát elveszítve szinte teljesen magán kívül került, türelmetlen volt és néha rendkívül igazságtalan. Fellépése gyakran szatirikusnak, cinikusnak
