Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-07-01 / 7-8. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD jai. Jean Búdé szerint - aki a Kispróféták kommentárkiadásához az előszót írta - Kálvin egy szűk félórát készült az előadásaira. Először általában elolvasta a héber szöveget, lefordította latinra, majd hozzálátott a magyarázathoz. A kommentársorozat kiadója, J. Crespin szerint a reformátor jegyzetek nélkül beszélt, „folyékonyan, könnyedén.” Az előadóban hallhatta a Szent Péter-templom óraütéseit. Az előadások egy teljes órát vettek igénybe, ezekből hetente hármat tartott. Kálvinnak így szinte minden tevékenysége a Szentíráshoz kötődött. Az Akadémia az egyház szolgálatában állt. Kezdetben ezért kizárólag teológiai oktatás folyt az intézményben. Csak Kálvin halála után tudta Béza a meglevő teológiai kar mellett az orvosi és a jogi fakultást is beindítani. Az első években azonban inkább teológiai szemináriumként működött. Az Akadémia ebben a formájában is nagy hatással volt egész Európában a reformáció református ágának elterjedésére, és példaképül szolgált az akadémiai oktatás számára Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Skóciában, és minden olyan országban, ahol a kálvinizmusnak sikerült megvetnie a lábát. Az Akadémia megalapítása megkoronázta Kálvin munkáját, s egyúttal útnak indított egy mozgalmat, amit többé nem lehetett megállítani. Mindezek mögött Kálvin megingathatatlan meggyőződése állt, melyet a reformátor az Institutio rendkívül gondosan formába öntött, 1559- ben megjelent utolsó kiadásában foglalt újra össze. Az 1559-es Institutio Kálvin számára ez az Institutio több volt egy egyszerű átdolgozott kiadásnál. A mű egyértelműen teijedelmesebbé vált, részben az exegetikai, részben az aologetikai részek miatt. Az utóbbiak alapjául mindenekelőtt Kálvin további patrisztikai kutatásai szolgáltak. Kálvin az Institutiót minden alkalommal megjelentette francia fordításban is. Az 1560-as francia kiadás előszavában (Argument) leírtak szerint müvének célja nem volt más, mint a Szentírás tökéletes tanításának a visszaadása. Bár az írásban található kinyilatkoztatáshoz semmit nem szabad hozzátenni, a gyakorlatlanok számára mégis meg kell azt magyarázni. Mert a kérdés az, hogy mit keresünk a Bibliában. Akinek több világosság adatott, annak az a feladata, hogy a többieket kézen fogja, és rávezesse a „keresztyén filozófia” legfontosabb pontjaira. Ha van ilyen segítség, többet tanulhatunk az Istenről egy nap alatt, mint ilyen segítség híján egy negyed év alatt. Az Institutio ezzel a céllal íródott. Kálvin müvében ennek megfelelően az üdvösség tanítására helyezi a hangsúlyt. A könyv tehát nem intellektuális élvezetet, hanem segítséget kíván nyújtani olvasóinak a kegyességben való erősödésre, növekedésre. Ezt a lelkipásztori szempontot juttatja kifejezésre akkor is, amikor hangsúlyozza: műve arra szolgál, hogy Isten gyermekei számára megnyissa a Szentírás helyes értelmezésének lehetőségét. Kálvinnak szilárd meggyőződése, s ennek művében hangot is ad, hogy „minden egészséges és igaz tanítás magától Istentől származik. Ezért ki merem jelenteni, hogy az a véleményem, ez a mű sokkal inkább Isten munkája, mintsem az enyém.” Azt mondhatnánk erről, hogy nem más ez, mint hamisítatlan önhittség, ha Kálvin nem azért ragaszkodott volna ehhez a meggyőződéséhez, mert bizonyos volt abban, hogy amit tanít, teljes összhangban áll Isten igéjének az igazságával. Nem kételkedett benne, hogy igét helyesen értelmezi. Müvéről ezt írja: aki nem tiszteli az Úr igéjét, és aki nem keresi szív szerint az igaz kegyességet, nem fogja sokra értékelni az Institutiót. Aki azonban azért olvassa, hogy a keresztyén tanítás összefoglalását, s ezáltal a Biblia értelmét megnyitó kulcsot találja meg benne, „tapasztalni fogja, hogy egy szóval sem mondtam többet a szükségesnél. Az Institutio utolsó kiadása olyan, mint egy testamentum. Kálvin beszél arról, mennyit kellett fáradoznia azért, hogy elkészíthesse müvét „Isten egyháza hasznára.” Sokáig nem volt abban a helyzetben, hogy munkáját elvégezhesse. Négy napig tartó láz emésztette erejét, s ő ezt halála előszelének érezte: betegsége arra késztette, hogy erejét megfeszítve legalább még ezt a könyvet befejezze. Fáradozásának jutalmaként a mü végre elnyerte azt a formát, amivel ő is elégedett volt. Kálvin Pighiusnak írt válaszában beszél az Institutio első mondatának a titkáról, arról a mondatról, amit Pighius - plágiumot elkövetve - átvett tőle. A cognitio Dei et hominis (az Isten és az ember ismerete) tételét Kálvin különösen is alkalmasnak találta a tanítás kifejtésére. Több volt ez számára, mint egyszerű tantétel: a mondat egyúttal egész teológiai módszerét is jellemezte. Ebben Luther követőjének bizonyult, aki az igaz teológiai lényegét az Isten és az ember találkozásában látta: a teológia tárgyának és módszerének meghatározásában Kálvin álláspontja nem áll messze Lutherétől. A teológia az ő számára sem jelentett soha nuda speculatiót (puszta spekulációt) Istenről és emberről, még akkor sem, ha teológiájának lényege az önismeret és az istenismeret egy egybeesése. Kálvin Institutiójának sajátos vonása az, hogy teológiájának tulajdonképpeni tárgya egyúttal a formát meghatározó alapelvként is szerepel, ezért gondolkodásának egészét nem is nevezhetjük „rendszeresnek” a szó igazi értelmében. Könyve nem „Summa” azaz nem hittételek összefoglalása, „dogmatika”, összefogott egység, hanem minden lényeges alapelemében - minden fontos „locusán” - az „igazság megélése”, azaz élet őáltala, aki az út, az igazság és az élet. Az ordo docendit, másképpen a modus loquendit (a tanítás vagy a beszéd módját) a tárgy határozza meg. Ez alapján válik érthetővé, miért nem sikerült a mai napig kielégítő választ találni arra kérdésére, hogy milyen filozófiai modell alapján dolgozott Kálvin. A leírtak mögött nincs kívülről kölcsönzött rendelő elv. Kálvin meggyőződése szerint maga a mondanivaló, tehát maga a Szentírás kell hogy meghatározza a tartalmat és a módszert is. Kálvin nem akart mást, minthogy „a Szentírás tanítványa” lehessen. Ha ezt szem előtt tartjuk, nem fogunk feltenni rossz kérdéseket Kálvinnal kapcsolatban. Bár megkülönbözteti az Isten megismerését és az ember megismerését, mégsem alkot íuggetlen antropológiát, ahogy az küléönbségtétele sem vezet önálló teremtés-teológiához, amikor szétválasztja a teremtő és a megváltó Isten megismerését. A megkülönböztetés csak a rendező elvet követi, amely egy pillanatraa sem függetleníthető vizsgálatának tulajdonképpeni tárgyától. Ez azt jelenti, hogy nem lehet minden további nélkül számon kérni Kálvintól olyan problémákat és kérdésfelvetéseket sem, melyek a Kálvin utáni teológia fejlődésével kapcsolatosak, például a „természeti istenismeret” kérdését. Kálvinnak az Institutóban előadott teológiája nem lezárt, lekerekített, egyetlen kiinduló alapgondolatra felépített egész. Kálvin
