Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-03-01 / 3-4. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD Willem Van’t Spijker: Kálvin élete és teológiája (Folytatás múlt számunkból) 6. Doctina és disciplina (Tanítás és egyházfegyelem) Az Egyházi rendtartás, a katekizmus, a liturgia és a zsoltáros könyv megalkotásával Kálvin azt a programot hajtotta végre, amit még Farellel együtt 1537-ben határoztak el. Ennek a programnak a legfontosabb elemeit visszatérésének a feltételei között is megnevezte. Az elképzelések alapja világos: az élet tisztasága legyen összhangban a tan tisztaságával. A doctrina (tanítás) és a disciplina (fegyelem) ennél fogva szorosan összetartozó fogalmak. Amire szükség van: az egyik oldalról erőteljes igehirdetésre, a szükséges képességekkel rendelkező lelkészekre, és arra, hogy a lelkészek közössége egységet sugározzon. Ugyanakkor a presbiterekkel együtt a lelkipásztorok feladata a város és a vidék erkölcsi élete feletti őrködés is. Kálvin visszatérését követően bizonyos mértékben mind az Egyháztanács, mind a világi hatalom a Genfben régóta hagyományos erkölcsi törvényekre, szokásokra és büntetésekre támaszkodott, most azonban az egész társadalmi élet a város minden kerületében jelenlevő Egyháztanács fennhatósága alá került. Az egyház a világi hatalomtól elvárta, hogy támogassa az Egyháztanács döntéseit, és amennyiben szükséges, az egyházi büntetést tegye polgári ítéletté (civilis poena). 1541-től kezdve az egyház igyekezett elküzdeni mindenféle visszásságot, vallási és erkölcsi téren egyaránt. A lelkésztestület 1546-ban vált annyira egységessé, hogy az egyházfegyelmet meggyőző módon gyakorolhassák, de az ilyen ügyek csak 1555 után váltak igazán gyakorivá, attól kezdve, hogy a magisztrátus végre átengedte az Egyháztanácsnak az ex kommunikáció jogát. 1555 környékén évi 80 ilyen esettel foglalkoztak, ez a szám 15 5 6-ra megduplázódott, 1557-1561 között pedig megháromszorozódott. Az egyházfegyelem vallási téren elsősorban a római katolikus hitre való visszatérés ellen irányult, emellett, az elégtelen hitismeretet, az eretnek nézeteket és gyanús gondolatokat is büntették. Többeket azért idéztek az Egyháztanács elé, mivel elhanyagolták az istentiszteleteket, vagy az úrvacsorán való részvételt. A lelkészek, különösen is Kálvin becsületének a megsértése, az Egyháztanáccsal szemben tanúsított engedetlenség, majd később a francia menekültek bántalmazása is komoly figyelmeztetésre szolgáltatott okot. Erkölcsi téren igen szigorúan büntették a házasságtörést, a prostitúciót, mindenféle fajtalankodást és a homoszexualitást, ugyanúgy erkölcstelenségnek számított a tánc és az illetlen dalok éneklése, a varázslás, a verekedés és az iszákosság, mint a gyilkosság. Kálvin és az Egyháztanács tagjai gyakran megjelentek a városi tanács előtt, hogy érvényt szerezzenek az egyház fegyelmi jogainak. Folyamatos feszültségeket okozott az a kérdés, hogy a végső soron ki illetékes az egyházfegyelem gyakorlásában. 1543- ban a tanács azzal a kérdéssel foglalkozott, vajon van-e joga az Egyháztanácsnak arra, hogy eltiltson valakit az úrvacsorától. A tanács akkori döntése szerint az egyházi vezetőségnek ilyen hatásköre nem lehet, az ő feladatuk csupán az, hogy intsék az engedetleneket, majd pedig azokat, akik az intésnek ellenállnak, adják át a világi hatóságnak. Tíz év elteltével pedig - az egyház és a világi hatalom közötti súrlódások elkerülése érdekében - az a javaslat került a tanács elé, hogy az úrvacsorától való eltiltás továbbra is legyen a világi hatóság joga, azzal együtt, hogy ennek a feltételeit is ők szabhassák meg. Azok a feszültségek, amelyek az egyházfegyelmi kompetenciavita során felszínre kerültek, nem csak a Kálvin és az Egyháztanács, illetve a magisztrátus közötti nézeteltérésnek voltak köszönhetők. Kálvin jellemzése szerint Genf eleve olyan város volt, ahol a viszálykodás magva szünet nélkül termi a gyümölcseit. Az őslakos családok között egyébként is éppen elég villongás volt, de a reformátorokkal néha egymásnak vállvetve szálltak szembe. Később egyfajta klasszikus nacionalizmus kelt életre közöttük, ahogy „Genf gyermekei” (,Enfants de Geneve") szembeszálltak „ama franciával.” A lelkészek csak Faréi és Viret látogatására való hivatkozással tudták megerősíteni pozíciójukat, s a konfliktusok egy részét úgy sikerült a szószékről lecsillapítani, hogy egyidejűleg a városi tanács is foglalkozott az üggyel. A szembenálló pártok összetétele néha külső befolyás szerint is változott. Amikor Bem - mely a vaudi vidéken egyébként is nagy befolyással rendelkezett, hatalmi éhségében - fenyegető árnyként magasodott a genfi magisztrátus fölé, másképp állt a helyzet, mint amikor Savoya vagy a későbbiekben Franciország fenyegető fellépése rendezte át a város hatalmi viszonyait. Amikor a schmalkaldeni háború kitörése folytán a Genfben erősödő feszültségek kimenetele lehetőséget adott V. Károlynak arra, hogy nyomást gyakoroljon a városra, ez szintén hatással volt a genfi pártviszonyokra. Hasonló hatással voltak a város belső helyzetére a Bern és Bázel felé való adósságok, és azok megváltása is. Ebben az összekuszált helyzetben Kálvinnak a tanácsadó szerepe jutott. Bemben Genf ügyének védelmezőjeként lépett fel. Javaslatokat dolgozott ki a társadalmi élet javítására, tevékenyen részt vett egy textilgyár létrehozásában, sőt még a francia király vagy a császári csapatok esetleges katonai támadását kivédő tervek kidolgozásába is belevonták. Talán éppen amiatt, hogy a társadalmi életnek olyan sok területén jelent meg aktív tevékenységével, tanácsaival és ítéleteivel, gondolták sokan azt, hogy Kálvin magához kívánja, ragadna a legfőbb hatalmat. Ez a vélekedés nem csökkentette azoknak a bizalmatlanságát, akik nem akarták döntő mértékben átengedni az egyházfegyelem kérdését az egyháznak. Ehhez j árait még az a tény, hogy éppen ebben a kérdésben a svájci és a délnémet reformáció eltérő álláspontot és gyakorlatot képviselt: az egyház és a világi hatalom viszonyának értelmezésében az egyes városok nem kismértékben eltérő felfogást vallottak. Bár ezek a különbözőségek mit sem változtattak Kálvin meggyőződésén (továbbra is a Szentírásra és a korai egyházi gyakorlatra hivatkozott), annál inkább kedveztek egy olyan légkör kialakulásának, amely megkönnyítette a genfi magisztrátus számára, hogy kitartson álláspontja mellett. Kálvint ebben az időszakban olyan lelkésztársak vették körül, akikalegtöbbkérdésbenmelletteálltak.Egységesentudtakfellépni, miután eltávolították azokat a kollégákat, akiket alkalmatlannak ítéltek, és akik Kálvin számára elfogadhatatlan tulajdonságokkal rendelkeztek. Néhányukat a környék vidéki gyülekezeteiben 1
