Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 15 Találkoztam vele - elkérte az úton Egy este, hogy apám elfújta a lámpást Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye Magyarországon is így telnek az esték? Anyám igenjére már tudtuk, eljön O hozzánk, mint tavaly, tavaly előtt, s mióta az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyermekek sehogysem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül, este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát. A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az útat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Letért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért - kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, akit mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban- mindenki Bakancsos Pista Bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra, és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. „Mi van magával?” - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. „Beteg vágok, Márton” — mondta az öreg. A kályha hideg volt. „Mindjárt befütök, Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.” Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál álló fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillet töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. „Akkor holnap”- mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás hódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhába, s kezdődött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasságokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavrázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. „Találkoztam az utón Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni.” Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csendet feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket. „Boldog karácsonyt mindenkinek” - mondta, és behozta a gőzölgő levest. Garay András Szabolcska Mihály KARÁCSONY (A „Mennyei jelenések’-ből) És szólt az Úr az angyal-seregeknek, Kik örökfényben körülötte lebegnek: ,,Az idők teljessége újra fordul, El szét az emberekhez, szálljatok, S hozzám emelni szivüket a porbul: Zengjétek a megváltó szózatot A béke és a szeretet dalát! ” Az angyalok közt felhő suhan át...- „Oh ne küldj minket most oda alá, Dalunkat a föld úgysem hallaná, Nem értené az angyal-éneket, - Egymást ölik ott most az emberek! ” És szól az Úr: „Ami van általam van. Én vagyok az Úr, napfényben, viharban. A háború is én szántó-ekém, Nyomában áldás kél a földtekén. Kél Béke, - a könnyelműn elfecsérlett, És Szeretet, - a soha meg nem értett! Csak menjetek a földi emberekhez, Szívük érzőbb - mert szemük könnyesebb lesz, A könny megjobbulások harmata... Megéretenek, jobban, mint valaha! ” S az angyalok bízvást útrakelének... ...És mindenütt szét e világon Ébredezik millió szívbe ’, szájon, A betlehemi régi pásztor-álom... S zeng együgyű, százszorszent angyalének. Lágy, puha párnául, Vigasztalásul Az agyonhajszolt emberek szívének! T
