Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-03-01 / 3-4. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD Willem Van’t Spijker: Kálvin élete és teológiája (Folytatás múlt [január - február] számunkból) 2. Bucer és az egyházközségi gondnokok Évente kétszer kellett zsinatot tartani, hogy a lelkészek és a gondnokok az egyházi ügyekről tanácskozzanak. A folyó ügyek intézésére a gondnokok közül választandó bizottság volt hivatott. Negyedévente egyszer a lelkészek és segítőik azért gyűltek össze a kiválasztott gondnokokkal, hogy a gyülekezet építéséről beszéljenek. A lelkészek esetleges felelősségre vonása is ez előtt a bizottság előtt történt. Az egyházközségi gondnokok előbb említett rendszeres összejövetelei mellett a lelkészek hetente tartottak gyűlést (ezt nevezték „egyházi konventnek”), amely arra volt hivatott, hogy kifejezére juttassa a lelkipásztorok egységét. A felelősségben mindenesetre az egész lelkésztestület osztozott, amikor együtt jelentették meg Bucernek azokat a legfontosabb írásait, melyek a strasbourgi egyházszervezet témáját tárgyalják. Ennek az egyházszervezetnek az alapjául egy olyan elképzelés szolgált, amit az állami vezetés csak részben osztott. Bucer arra a teológiai meggyőződésre jutott, hogy az egyházfegyelem nélkülözhetetlen a gyülekezet építése szempontjából. Bár kezdetben másként vélekedett, idővel mégis elfogadta Oekolampadius álláspontját. Fennmaradt a bázeli reformátornak az a beszéde, melyet 1530-ban, városának vezetősége előtt mondott el. Ebben kiállt az egyházfegyelem újbóli bevezetése mellett, méghozzá annak a tekintélynek az alapján, mellyel Krisztus rendelkezik az ő gyülekezetében. Ehhez pedig véleménye szerint be kellett vezetni a presbiterek tisztségét a gyülekezeti rendben. Oekolampadius síkra szállt az újszövetségi presbiteri tiszt rehabilitálása mellett. Bucer nyitott volt erre az elképzelésre. Az anabaptistákkal való összetűzés hatására megerősödött benne a meggyőződés: a fegyelmezést az egyháznak kell kezébe vennie. Az egyházfegyelem nélküli egyház elképzelhetetlen volt számára. Ez a meggyőződés vezette egyik legismertebb művének (von der waren Seelsorge und dem rechten Hirtendienst, 1538) megírására, és ugyanezen elvek szerint szervezte meg Fülöp tartománygróf megbízása alapján a hesseni egyház életét is. Ami Strasbourgban képtelenségnek bizonyult, Marburgban sikerült megvalósítania. Amikor Kálvin 1538 szeptemberében átvette az elzászi fővárosban a francia menekültek közösségének vezetését, az egyik legfontosabb és legaktuálisabb ügy éppen az egyházfegyelem bevezetése volt. Egy hónappal megérkezése után levelet írt Farelnek, amelyben arról számol be, hogy Bucer és kollégái milyen óvatosan kezelik ezt a kérdést. Azért is figyelte együttérzéssel és érdeklődéssel az eseményeket, mivel olyan kérdésről, az egyháznak az államhatalomtól való függetlenségéről volt szó, ami - genfi kiutasítása miatt - őt is lehető legközelebbről érintette. Bucerhez egyébként is egyre mélyülő barátság fűzte, ami különösen is figyelemre méltó annak a levélnek az ismeretében, melyet még 1538 elején írt Bucemek, igencsak őszintén, súlyos szemrehányásokkal. Rendszeres találkozásaik, valamint az a figyelem, amit Bucer Kálvinnal kapcsolatban tanúsított, viszonyukat egyfajta „apa-fia” kapcsolattá alakította. Kálvin ettől fogva egész életében ragaszkodott Bucerhez. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult a strasbourgi reformátor zsenialitása is, amit a teológiában, az egyházzal kapcsolatos nézeteiben és a gyakorlatában is tanúsított. Bucer nem kis mértékben hatott Kálvinra, jellemének alakulására, de ez fordítva is igaz: Kálvin is példakép volt atyai jó barátja számára. Mindenekelőtt az egyházfegyelem kérdésében beszélhetünk a két reformátor egymásra gyakorolt kölcsönös hatásáról. 3. Igehirdetés és lelkigondozás a francia menekültek között A Kálvinra bízott gyülekezet kb. 500 tagból állt. Kálvin idejében elsőként a Szent Miklós-, később a Magdolna-, végül a dominikánus templomban találtak otthonra. Jövedelemhez kezdetben leginkább barátai révén jutott. Csak tanári megbízását követően ítéltek meg neki egy 52 forintra rúgó éves jövedelmet, miközben Jacob Sturm azon fáradozott, hogy egy kápláni javadalmat is szerezzen számára. Kálvin anyagi helyzete tehát igencsak bizonytalan volt. Néhány könyvét kénytelen volt ezért eladni. Rendelkezésére bocsátott lakásába diákokat fogadott be, bevételeit némiképpen ezáltal is emelni tudta. Kálvin mindenekelőtt gyülekezete lelkipásztori szolgálatának szentelte idejét. Vasárnaponként kétszer prédikált, hét közben pedig négy alkalommal tartott istentiszteletet. Kálvin a helyi liturgiához alkalmazkodott, így havonként úrvacsoráztak, első ízben 1538. októberében. Eleinte mindenki szabadon részt vehetett az úrvacsorán, Kálvin azonban úgy gondolta, szükség van valamiféle ellenőrzésre. 1540 húsvétján kihirdette, hogy csak azt engedi a szent jegyekhez, aki előtte bejelentkezik nála, mivel azt látta, hogy sokan nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a sákramentumnak. Elpanaszolta Farelnek, hogy néhány francia esetében igen kemény ellenállásba ütközött, döntése nem talált mindenütt kedvező fogadtatásra. Voltak, akik azt állították, hogy Kálvin ezzel a római katolikusok gyónását akarja visszahozni. Velük szemben azzal érvelt, hogy a gyónást csak akkor lehet elhagyni, ha helyette lelkigondozói beszélgetést folytatunk. így tehát az úrvacsora meghirdetése kapcsán azt is tudatta a gyülekezettel, hogy csak azok úrvacsorázhatnak, akik előtte felkeresik őt. Kálvin ezekkel a beszélgetésekkel tanítani, inteni és vigasztalni akart. Kálvin szerint ez a gyakorlat nem mond ellent a keresztyén szabadságnak, hiszen semmi olyat nem tesz, amit nem maga Krisztus parancsolt volna. Ahogy ezt már láttuk, számára éppen az úrvacsora volt a gyülekezet életének a középpontja: az egyházi fegyelemnek ilyen lelkipásztori értelmű gyakorlása ennek a meggyőződésének volt a következménye. Kálvin tulajdonképpen ugyanazt valósította meg, amit Bucer is szem előtt tartott Von der waren Seelsorge című írásában. Az úrvacsorái liturgiában tehát Kálvin a strasbourgi egyház gyakorlatát követte. Ebben az időszakban olyan gyermekeket hoztak hozzá mindenfelől, akiknek anabaptisák voltak a szülei. Ez is szerepet játszott abban, hogy megszerkesztett egy keresztelési formulát is. Élete végén, amikor a genfi lelkészektől búcsút vett (1564. április 28.), azt mondta: reméli nem fognak majd változtatni keresztelési liturgiáján, annak ellenére, hogy megalkotására akkoriban nem tudott sok időt fordítani. Bár Kálvin Strasbourgban önálló gyülekezet vezetője volt, az ott szokásban levő istentiszteli renden nyilván csak a lehető legkevesebbet
