Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-03-01 / 3-4. szám
Berde Mária PANITI ANNÁÉRT Valami húsz évvel ezelőtt történt, egy havas alatti parókián. A pap gyertyafény mellett, az ágyban olvasott. Szeme visszafelé szántotta a betűsort, a biblia zsidó szövegét. Mellette, a házastársi ágyban csak a kicsi leánya aludt, elvetett tagokkal, kifényesedett szemhéjjal. Durva ujj koppant meg kívülről az ablakon. A pap felkelt, magára vette kabátját, és kinyitotta a táblát. A szállongó havazásban idősebb paraszt állott kint - vagy csak a nyomorúság mutatta vénnek? és egy öszvért tartott vezetéken. Kozsókos, mokányforma szegény ember. A felhőréteg e pillanatban olyan vékony volt, hogy a láthatat-CALVIN SYNOD HERALD_____________________________ szillogizmus), a kiválasztásról szóló tanítás továbbfejlesztése kapcsán. A hangsúly ott már inkább az egyház láthó voltán, igeszerő szervezetén és rendjén lesz. A kiválasztásról szóló tanítás alapvonalaiban már itt megtalálható, az egyházzal, a gondviseléssel és mindenekelőtt Krisztussal kapcsolatban; a hívők vigasztalására, mivel az egyház Isten megmásíthatatlan és visszavonhatatlan döntésének következménye, mivel a kiválasztottak a Krisztuséi, mivel nem volt még olyan kor, amikor az egyház nem létezett volna, s mivel mi magunk is annak tagjai lehetünk. „Úgy kell tehát hinnünk az egyházat, hogy az Isten jóságában való bizalmunkat megőrizzük, és bizonyosnak tartjuk, hogy mi is az egyházhoz tartozunk. Hisszük, hogy Isten választottaival együtt, akikkel együtt mi is elhivattunk és megdicsőittetünk.” A kiválasztottság bizonyossága Isten kétségbevonhatatlan ígéretén alapszik. Az pedig egyedül Isten kiváltsága (singularis praerogativa), hogy tudja, kik tartoznak a kiválasztottak közé. Embereknek nem adatik meg ez a tudás, legalábbis a hit bizonyosságával. A Szentírás ugyanakkor megemlít olyan ismertetőjegyeket, amelyek alpján a szeretet ítéletével kimondhatjuk; azokat tartjuk az egyház tagjainak és kiválasztottaknak, akik hitük megváltásával, életük példájával, a sákramentumokban való részvételükkel ugyanahhoz az Istenhez és Krisztushoz tartozónak vallják magukat, mint mi. Kálvin imádságról szóló fejtegetéseiben felismerhető Bucer hatása, a sákramentumokról szóló tanítása is a strasbourgi reformátorral való rokonságról árulkodik mind a keresztség, mind az úrvacsora tárgyalásánál. Mint arról már szó esett, Kálvin egyházfogalmára a corpus Christi mysticum jellemző. Az úrvacsora kapcsán is ez a kiindulópontja, s így az úrvacsora problematikáját „transzcendens módon” kezeli. Nem az a kérdés, hogy hogyan van jelen Krisztus teste a kenyérben, és hogy hogyan ehetjük az ő testét. Az a fontos, hogy a Krisztus teste, amely miértünk adatott, milyen módon lehet a miénk. „Ez pedig nem más, mint hogy a megfeszített Krisztus legyen teljesen a miénk, és az ő jótéteményeiben részesedjünk.” Kálvin úgy ítélte meg, az úrvacsoraviták azért keletkeztek, mert nem jól tették fel a kérdést: „Mivel a tulajképpeni kérdéseket, amelyek pedig igazán fontosak lennének, nem tették fel, teljesen elhanyagolták, majd hogynem eltemették, ezért tört ki a vita azon a szőrszálhasogatáson, hogy mi módon ehetjük a Krisztus testét.” Következő számunkban folytatjuk lan hold valamelyest világosabbá tette az éjszkát.- Mi hozott ide, fiam? A paraszt levette a báránybőr süveget.- A papot keresem, könyörgök.- Én a magyar pap vagyok.- A feleségemhez kellenéi, uram.- A feleséged magyar asszony?- Az, könyörgök. Nem hagyta el a vallását soha. Templomba olyan messziről, egyedül, nem járhatott. Közelebb lépett, hogy arcát teljesen megvilágította a bent égő gyertyának sárga fényessége. Ez az arc tiszta alázat volt és aggodalom.- Honnan való vagy, fiam?- A Gaurából.- Miféle betegségben van a feleséged?- Vízkórság, Már a szívéig ért... Azt mondja a násznagynénk, hogy nem húzza ki virradatig. Ő adta az állatot, hogy érted jöjjek, uram. Mi szegények vagyunk.- Eridj a konyhába, melegedj meg, amíg elkészülök. A paraszt szeméből kifordult a könny, és szétszivárgott az arca ráncaiba.- O megmondta - a feleségét értette -, hogy te nem fogsz elküldeni, uram. Az ablak betevődött. „Alkalmas és alkalmatlan időben,” így szólt a pap fogadalma, és szívét úgy szoktatta, hogy alkalmatlan időben boldogabb készséggel engedelmeskedjék a fogadalom parancsának. Szomszédba vinni vigaszt; szolgálat az Úrnak. A messze szakadt, árva bárányokhoz: kitüntetés az Úrtól. Nem a téléjszakán havasba vivő út, csak a leányka holmaradása gondolkodtatta meg. Gazdasszonya, az özvegy harangozóné éppen bent járt a városban, tisztát vitt a nagyobbik gyermeknek, a fiúnak. Egy suhancnyi teheneslegény tartozott még mindössze a háztájhoz. A kurátorék ellenkező messziségben laktak, mint amerre sürgős tisztje szólította. Gondolta: rázárj a az ajtót, s az Istenre bízza. Nem. Ha maga mellett tudja, akkor a legnyugodtabb. Felébresztette hát a gyermeket, és gondosan felöltöztette. A könyvtárszekrény egyik rekeszéből elővette az ezüstkelyhet, a tálcát és az arannyal varrt kendőt, amit egy rég elporladt patróna készíthetett az egyháznak. A fehérre meszelt, tágas és alacsony szobában a tiszta szegénység tekintett alá a kincsekre. Míg a pap a palásttal és a bibliával együvé, táskába rakta a szent holmikat, a leányka kenyeret szelt és megtöltött egy üveget borral. O kis kosárba csomagolt, azt majd felkötik az öszvér nyakára. Künt a paraszt pokrócot erősített a fanyeregre. A pap felhágott, feladatta magának a gyermeket. A paraszt a vezetéket fogva lépdelt előttük. Az ég egyre világosodott. Elértek a sziklák közé, ahol jobbkézt nehéz, sötét tömbök függtek a fejük felett, és a bal oldaltól óvatosan elhúzódott az öszvér. De a mélységben víz nem árulta el magát sehol, a csend egészen eluralkodott. A szakadékon átívelő palló csak lebegni látszott a szürkeezüst levegőben. Vezetőjük megállította az öszvért, előrement, letérdepelt, és kitapogatta a helyet, ahol a palló a földhöz torkollt. Az állat egymás elé rakta a lábait... A felhő megrepedt, a hold kipillantott. A gyermek ámulva nézte a ____________________________________________________21
