Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 éneklést, csak Szent Dávid zsoltárait énekelték eddig ennyi tüdővel és ennyi szívvel az üldözött protestánsok... s egyszer csak ütést kapok, s édes, meleg borzongás árama fut át rajtam, mikor ezt hallom:- Magyaroknak királynéasszonya... könyörögj érettünk. Mintha az egész istentisztelet ezért az egy sorért lett volna, oly édességes sikoltással harsogott fel, s bennem elfakadt a lélek és a szememben a könny, és sírtam. Mikor kimentem a szabad ég alá, teleszívtam a tüdőm a tiszta téli levegővel; boldogan; körülöttem az urak csöndes, meleg szavakkal álltak; most valami olyan szent magyarságot éreztem, ez valami olyan emelkedett pillanat volt... a nép halkan oszlott el, s szelíden s jósággal omlott le az emberek áradata a falu felé. Az égen ezernyi csillag, de valami felhő kaszált bele, s a Göncöl szekerének hét csillagából a hátsó két égő fény nem látszott. Megszólal egy magyar úr, mellettem csöndesen.- Nézzétek csak,,, a csehek már rekvirálják a magyar csillagokat... A Göncöl szekerének már két kerekét kivették. Csöndes nevetés. Én is nevetek. Csöndesen és nyugodtan. Ok is tudják, én is, hogy a köd elvonul, és a csillag megmarad. S nagy tüdővel lélegzem fel: nincs itt baj, hála Istennek...! Ha ezt a hét évet egy nép így vitte át, jöhetnek a további hét évek és hétszázak: a magyar faj van, és él örökké... Már kezdtem örülni, hogy eljöttem... Úgy éreztem, új erőt kaptam. Az Anteusz ereje volt ez, amit a földtől kap a szív. Megdagadtak az izmaim s a lelkem. Mily csodálatos - mondtam magamban -, mint a török hódoltság kora... Sohasem bírtam megérteni, annyi szenvedést, annyi üldöztetést, annyi lehetetlenséget hogy bírt átélni a magyar. Most mintha rányitottam volna a Sibilla-könyv közepére. Nem szabad egy percre sem elfelejteni, hogy a magyarság nyelvsziget. Hogy az egész világon sehol sincs sem rokonunk, sem boldog ősünk, sem ismerősünk... Nincs, ahova nézzünk mint testvérre, példaképre, valakire, ahova fiaink elmehetnek haza, vagy akik legalább sugalmazásban eljöhetnek segítségünkre... A finnek? vogulok? osztjákok? akikkel megajándékozott a nyelvészet, de akikhez sem nem hasonlítunk, sem egy szót meg nem ismerünk egymás nyelvén? sem életközösségünk nincs? ... Nincs több testvérünk, csak az egész egyetemes emberiség... Plutarkhosz a nemzeti példatárunk, s a világirodalom nagy eposzai a népi eposzunk... S itt vagyunk ezer év óta. Valósággal itt vagyunk. Nem lehet letagadni, hogy itt. Nyolcmillió, tízmillió az egész emberiség ezermilliónyi népében. De itt vagyunk? és ki fog megszüntetni, hogy ne legyünk? Ha lehetne az a módszer, amit a keleti hordák gyakoroltak, hogy egyegy törzset halálra ítéltek, s akkor azt egy lábig megölték; akkor igen... de gazdasági és pszichikai fegyverekkel elsorvasztani, megszüntetni a magyar fajt... ez nagyon sokáig nem fog menni. Legalább nem mutat rá semmi hajlandóságot. Annyi embert láttam, annyival szóltam, egyben sem leltem meg azt a vágyat, hogy hagyjuk az egészet, gyerünk szlováknak, románnak, álljunk be ruténnek. Nem, erre is van egy esetem, de már Erdélyből. Történt, hogy a nagyváradi református püspöknél voltam, s nézegettük az egyház régi kincseit. Nem voltak ezek sem aranyból, sem ezüstből, hanem régi írások voltak. Volt ott egy hatalmas könyv, az egyház régi Diáriuma, remekbe írva; hajdan nem volt differenciálódva az élet, ez a régi pap kész regényíró volt, élvezetes, tiszta nyelven írta meg a régi históriákat, például Nagyvárad elfoglalását 1660-ban, hogy egy áruló asszony segítségével hogy vették be a törökök a várat... Itt, ebben a könyvben találtam egy esetet: 1710 körül a Várad melleti Szöllős községnek meghalt a papja. Akkor a község azt mondta - írja szó szerint a krónikás „Sógor, koma, ne válasszunk papot, hogy pihenjen az eklézsia.” Hát az eklézsia pihent, de egyszer csak felhívatta az egyház fejeit a váradi püspök, s ezt mondta nekik: „Vagy papot választotok magatoknak, vagy én nevezek ki nektek plébánost.” Hazamennek az emberek, elmondják otthon: „Annál jobb - mondja a nép -, legalább annak nem kell fizetni.” Mi lön belőle, szól a régi krónikás - az, hogy a püspök valóban frátert küldött közéjük, aki néhány esztendők alatt katalizálta a falut, s aki kálvinista hitéhez ragaszkodott, el kellett bujdosson gyerekeivel s marhájával egybe. Nagyon tragikus és nagyon magyar eset. Valami fájó mosolygás volt bennünk, míg erről beszéltünk, akkor megszólalt egy fiatal papné:- Ahol az én uram van, ez nem lett volna lehetséges. Csak ott, ahol nincs a népnek vezetője. Szép volt, amint csillogó, ifjú szemmel mondta... Megszólalt a püspök úr:- Nagyon nehéz a magyarral. Nyakas, nem hajlítható, s dühében vesztébe rohan... Van nekem itt a szomszédban egy jómódú községem, rendes nagy falu, van nékik két tanítójuk s egy tanítónőjük, de oly rosszul fizetik őket, hogy szegény lány például nem is tudott volna megélni, ha a szülei nem segélyezik. Mikor aztán kimegyek s hallom, nagyon megharagudtam s leszidtam őket, hogy ez mégis csúnyaság: ha már annyit nem fizetnek nekik, hogy meggazdagodjanak, legalább annyit adjanak, hogy éhen ne haljanak. „A maguk gyerekét tanítják, semmi egyebet a világon nem csinálnak, csak maguknak dolgoznak, s a maguk ivadékáért áldozzák fel maguk.” Azt mondja a kurátor:- Ha nem tetszik a tanító uraknak, mehetnek jobb helyre, ahol jobban fizetik őket. Elszömyedtem: „De emberek, mi lesz akkor a maguk gyerekéből? Műveletlenül akarják felnevelni, mint az állatokat?”- Nem kell azért búsulni, nagytiszteletű úr, kapunk mi tanítót a román államtól ingyen. Meghűlt bennem a vér, szól a püspök: „De hisz az nem fogja a maguk gyerekét magyar szóra tanítani!” Aszongya rá a magyar:- Úgyse való mán a magyar nyelv, csak trágyahordásra. Most aztán lehetett volna megrémülni... De mikor én idáig jutottam, akkor én már be voltam oltva a magyarság örökéletének szérumával:- Ez a magyar... magyar virtus ez - mondtam - tessék, kétszáz év alatt semmit sem változott ez a nép. Tessék, hát nem pontosan ugyanaz az eset, mint a stólán spóroló kálvinistáké...? Ez nem behódolás az idegen szellemnek, hanem egy kuruc dal, egy vad ' T
