Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD - Hogy éltek - kérdem.- Esszük egymást, pártoskodunk, szegények vagyunk... A gyermekeinket arra nevelik, hogy még otthon se beszéljenek magyarul... Hirtelen megállottám.- Tehát folyik az élet, folyik; de hogy...! S egyszerre a magyar közönyben találtam okát mindennek... Azért van nyugalom, a vidámság, a nevetés, azért folyik az élet, mert felőlünk folyhat... De este zsúfolt a ház, estélyi ruhás hölgyek és urak, s lélegzetvisszafojtva hallgatják minden szavamat. Itt valami roppant titoknak kell lenni, magyar szívek s magyar lelkek tüzében érzem magam, sőt mintha elkapott volna egy áram, és sodor - tehát közöny sincs, lelkesedés van, és fokozottabb magyar érzés, mint valaha életemben láttam. Másnap még Kassán voltam, s így hányódtam tovább egyik hangulatból a másikba. Bejártam a várost, beszéltem emberekkel, elmentem a Kassai Múzeumba, s este társaság, után előadást néztem a színházban: szlovák előadást. Az első felvonás után felállottam, s nem bírtam tovább, azonnal továbbutaztam. Éjjel Ungvárra értem. Másnap reggel, mikor kinéztem az ablakon, s megláttam az első rutén asszonyt, aki fehér gubában, barna vastag szoknyában s mezítláb vitte batyuját az utcán, fölnevettem. Harminc évvel ezelőtt voltam Ungváron, s ugyanez volt a kép. Ettől kezdve egy új nézőpont kezdett uralkodni gondolkodásomon. Míg kezdetben a magyarság ezeréves létének tragédiáját éreztem, most azt mondtam: pardon, mi mai magyarok nem vagyunk jogosultak az elmúlt magyarok, őseink tettei fölött pálcát tömi. Ok itt voltak, s ezer év alatt nem tudták, talán bölcsebbek voltak, és nem is akarták beszívni, felgöngyölíteni, magyarrá szülni ezt az egész országot, ennek a következményeiképpen nem lehet az itt élő magyarságot arra kárhoztatni, hogy ők vállalják azt a feladatot, hogy valamennyien hősi halált haljanak, és pihenéstelen mártíriumban éljenek. Ha pedig nem kívánom ezt tőlük, akkor örvendenem kell, hogy tudnak élni, hogy egyszerű életük van, és tudnak egyéni boldogságot érezni, s meg tudják állani magyarul a sarat az életnek e mai folyásában. S itt kezdődött bennem egy új orientáció. Az első napokat mint egy szegény kisgyermek szenvedtem át, a gyermekbe ültetett idológia tört össze. Nekem, sajátságos és különös módon olyan gyermekkorom volt, amely mintaképe lehet a régi magyar nemzeti nevelésnek. Olyan vidéken születtem s nőttem, ahol semmi más nyelv nem volt, csak a magyar, sőt semmi más vallás, csak a református. Jól emlékszem, hogy az első katolikus embert egy távolabbi faluban láttam, ahova vendégségbe vittek el. Az is halott volt. S még ma is csodálom, a pap milyen cifra ingben búcsúztatta. S az első idegen nyelvű ember a világon egy gyönyörű tót menyecske volt, akit egy, a katonaságot kiszolgált legény hozott a faluba. Az első esetnek az volt a tanulsága, hogy rájöttem, hogy a katolikus emberek ugyanolyanok, mint a reformátusok. Míg a pap ki nem jött az utcára, nem lehetett látni, hogy nem kálvinista faluban vagyok. A másikból pedig az, hogy a tót menyecske szebb volt, mint a mi falunk asszonyai. Mert nálunk az asszonyok, ahogy férjhez mentek, feketébe, sötétben öltöztek, csöndesek lettek és fösvények, minél gazdagabbak voltak, annál inkább sopánkodtak, s annál kegyetlenebbek voltak a szegényhez. S ezek a magyarok engem, a kisgyermeket egy szörnyű idológiában neveltek fel, abban, hogy csak a magyar ember az isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi faj, minden más nemzet valami alacsonyabb, az állathoz közel álló féleség. Hogy ez volt a régi nemzeti közvélemény, az tény; én még férfikoromban is nehezen tudtam szabadulni a falu s a kollégium ilyen felfogásától. Tudom, hogy ez a puritán erkölcs s önhittség, a bajban s üldöztetésben összekovácsolódott kálvinistaságnak a tulajdon, hogy ennek megvolt az alapja. Ezzel tudják csak megvédeni fajiságukat a körülözönlő más fajiságok s felfogások ellen. De ha ezt tudom, most mit mondjak az elszakadt magyarságnak? Azt, hogy tanulják meg ezt az erényt, és százszoros erővel, ezerszeressel kovácsolódjanak össze, s legyenek vakabbak a vakoknál...? Nem mondok nekik semmit, mert ők szólalnak meg előttem, kezdett megnyílni a szemem,, s azt mondtam: átengedem magam ennek az életnek, én fogom megnézni s megtanulni, hogy folyik az élet. Hogy termi ki a védő- s oltószert a faj... Mert azt el kellett ismernem, hogy a magyarság sehol - egyelőre szemmelláthatóan sehol - sem tört el, nem mondott le, s nem szorult vissza a semmiségbe. Kell tehát valami közszellemnek lenni, amely fenntartja őket s élteti. Van egy kép. melyet Ruszinszkóból hoztam magammal, amely szebb, mint minden karácsonyi játék és misztikum, mert élő csoda volt. Egy kis magyar faluban voltam a katolikus papnál. S annak a katolikus papnak az asztalánál kálvinista magyarokkal ültem együtt, s nem volt nyoma semmi felekezeti elfogultságnak... Mind testvérek s barátok voltak, ivócimborák, adomázók s együtt dolgozók; egymással és együtt élő vérek. Elbeszélték, hogy csinálták itt az utóbbi öt évben a falu rendezését, villanyvilágítást, aszfaltot, kaszinót építettek a nép számára, és felolvasásokat tartanak nekik. Alkonyaikor harangszó; a plébános eltűnik. Mondják, hogy misézni ment. Felállók, menjünk mi is a templomba, s az összes kálomista pataki diák áll fel, és megyünk, mi, eretnekek, mintha hazamennénk, a mi istenünk házába. A templom egy kissé magaslaton áll, szép téli rajzos fáktól körülvéve, kihallatszik az orgonaszó s az ének, és kiszűrődik a gyertyafény. És zeng az ének. De milyen ének! Milyen teli tüdővel, milyen boldogan s milyen magyarul. Bemegyünk. A templom édes, meleg, bizalmas, puha s mennyi gyertya: a nép gazdag ajándéka isten oltárára... Fekete kendős asszonyok töltötték meg zsúfolásig, zsúfolásig a templomot. Férfiak is voltak, munkavégző, meggömyedt emberek s bimbózó gyermekek, s valamennyien fújták a litániát... Litánia... hallgattam ezeket a rövid, tömör sikoltó sirámokat s könyörgéseket... a legyőzhetetlen bajokból való megmentésnek ezeket az évezredes mondatait... ezket a magyar igéket... nagyon szép magyar szavakat:- Elefántcsonttorony, könyörögj érettünk... Én nem ismertem a litánia szövegét, s most ezek egyenként rakétáztak át rajtam, s megrendültén eszméltem rá, hogy csak kálvinista templomban hallottam eddig ilyen roppant bizalmú
