Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 Mikor Hidasnémetinél átment a vonat a határon, borzongó félelmet éreztem, mint mikor a hinta lefelé száll. Egészen olyan volt, mintha új elembe értem volna. Mintha azonnal más lett volna a levegő, a táj, az ország, roppant szívszorulásom volt, s sajnáltam, hogy kitettem magam ezeknek az érzéseknek. Két pesti utas volt velem egy fülkében, akik a Szepességre utaztak, s vámeltiltási játékokkal voltak elfoglalva: rettenetesnek találtam, hogy Miskolc és Kassa közt vámhatár van, mikor annak idején vám és útlevél nélkül utaztam be egész Európát... Most egy csomó katonatiszt lépett be a kupéba. Magas rangú tisztek. Az uniformisukat nem ismertem, de az első pillanatban az volt az érzésem, hogy a közös hadseregben nem is ismert az ember minden uniformist. Hirtelen felszisszentem. A tisztek tótul beszéltek. Nehéz megmagyarázni, nem is illik, de ha már beszélek ezekről az intim érzésekről, nem akarok szépítő tükröt használni. Én ma, az én modem s felvilágosodott gondokozásommal pirulok az egész magyar világ régi gondolkozásmódjáért; de a belém nevelt érzés mégis az volt, hogy ez lehetetlen; nem hallok jól, hogy magas rangú tisztek tótul beszélnek...! Mit csináljunk, pozitívum, százados úzus a magyar Felvidéken, hogy a nép tótul, az urak magyarul s a katonaság németül beszélt... Ebben benne volt a gyarmatélet rétegződése. A német katonaság uralkodott a magyar birtokos osztályon, s ez a szegény tót parasztságon. Egy katonatisznek nem illett magyaml beszélni: de tótul? az egy el nem képzelhető dolog volt. Erre azt mondtam magamban: én, a gondolkodó, megintem magamban a kultúrálatlan vadmagyart, a primitív embert: szégyelld magad... Az idők helyes fejlődése. Végre egy elnyomott nép hozzájut ahhoz, hogy a nyelve iskolaképes és életképes és emberi kultúra-képes... Akkor megszólalt a pesti útitárs:- Itt vagyunk Kassán, itt a repülőtér. Kinézek az ablakon, egész falu hangárokból. Azt mondja csöndesen:- És Magyarországnak egyetlen katonai repülőgépet nem szabad tartania. Mind elszedték, ami volt. Erre megint összetört bennem a kultúra tisztelete. Megéreztem a kard erejét. Brennus kardja. A mérleget most is a belévetett fegyver nyomja le. A tót nyelvet nem a korszellem, az idők boldog kultúrája, de a gépfegyverek ereje virágoztatta ki. Most aztán különösen sajnáltam, hogy átjöttem. Iszonyú az, megérezni, hogy fegyver alatt van a gondolat, a test és a legegyszerűbb életműködés is. Befutott a vonat Kassára. Olyan zaklatott voltam, halálvágy és szörnyű elkeseredés volt bennem. Szédülve fordultam le a vonatról. Kis társaság várt, kedvesek voltak; úgy tűnt nekem, nagyon is halk volt a tónusuk; de magyarul beszéltek. Mikor Julián barát az első magyar szót hallotta, hosszú bolyongás után, térdre esett és hálákat adott Istennek... Én azt mondtam: szegények, mernek magyarul beszélni... A hordás is magyarul beszélt. A kocsis is.- Kiválogatták őket az én számomra - gondoltam magamban. - íme, a testvéri jóság, a faji szolidaritás az idegenben. A hotel öreg portása is magyarul beszélt, erősen németes accentussal, a szobalány is magyarul, de tótosan. Ez már zavart. Meg kellett éreznem, hogy a levegőben nincs az a feszültség, ami bennem. Aki magyar, az magyarul beszél. Szinte zavart voltam tőle. Vártam. Egyedül maradtam, s egyedül mentem le az étterembe ebédelni. Az étteremben úgy néztem körül, mint Perugiában a hotel éttermében. Vártam, hogy idegen államban idegen nyelven szolgáljanak ki. Jött a pincér, senki sem figyelmeztette, hogy ki s mi vagyok, elébem tette az étlepot, s azt mondta:- Ebédet tetszik parancsolni? Az ember az életet a legkisebb életjelenségekből ismeri fel. Néztem az étlapot. Tisztán, elegánsan kiállított kártya volt, s végig teleírva ételekkel. Harmincféle hús. Egy normális, elkőkelő európai étterem étlapja. Jobban megnéztem, három nyelven vannak felsorolva az ételek, tótul, magyarul és németül. A magyar a középső: meghat; úgy sorakoznak a szavak egymás alatt, mint egy vers. Az ételek... Ugyanazok, mint a bécsi, a debreceni vagy a prágai normális éttermekben. A hotelek már régen megcsinálták Páneurópát, s ez nem semmiség, nagyon fontos ízlésbeli közösséget jelent. Tehát folyik az élet - mondtam -, folyik az élet, folyik az élet... Folyik, s ezzel úgy éreztem, el is vesztette az első fájdalomcsatát. E pillanatban itt nincs harc. Vagy legjobb esetben állóharc folyik. A lövészárkok szemben vannak egymással... Tenyeremre hajtottam a fejem, s eszembe jutott, hogy ugyanebben az étteremben, ugyanily bánatban könyököltem tíz évvel ezelőtt, mikor itt jártam. Akkor is ugyanilyen szomorúság volt az étlapon, mert az asztalon kukoricakenyér volt. A háború már két éve folyt, s mindenki kétségbe volt esve. Gyászolt. Fiát, férjét, rokonát, magát. Mellettem jobbra hangos kacagást hallottam.. Egy hosszabb asztalnál vendégek ültek, csupa férfi, vidéki birtokosoknak látszottak. Magyarok, keresztények. Eszembe jutott, hogy akkor éjjel, mikor én itt voltam, most tíz éve, óriási nagy lumpolás folyt ebben az étteremben... Minden időnek megvannak a maguk vidámjai. Ez az élet. Nem is tudom, mit akartam. Azt, hogy nyomorban, bajban s kétségbeesésben, hogy bitófán és tigrisek elé dobva lássam testvéreimet. Hogy kellően sajnálhassam őket? Kimenten a kávéházba; az ismert ebéd utáni zsúfoltság, füst, meleg, beszéd zaja. Jön a pincér: „feketét tetszik parancsolni?”. Jön a tulajdonos: „Elég jól megvagyunk, nem lehet panaszkodni, az a jó, hogy aki dolgozni akar, annak lehet dolgozni... A hivatalnokok? azok kérem mind egyformán komiszak, akármilyen nyelven beszélnek, de mi nem törődünk velük, dolgozunk...” Ki az utcára; az utca a régi: Kassa ma is a régi szép hivatalnokváros, mily gyönyörű a dóm az ólomszürke égen, a tarka majolika tető mintha Nagy Lajos dicsősége, Mátyás fénye volna ráírva... Mindenfelé magyar szó. Két dada fehér kocsit tol, a párnák közt piros, pufók, pisze babák, ezek tótul beszélnek. Szembejön egy ismerős, várt:
