Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 messze Körösfőtől vágsz be az útba. A lovat Picinek hívják. Isten áldjon!- Isten áldjon!- Vacsorára várlak.- Jövök. Egyedül maradva a fürgén kocogó állattal, a hegynek indultam. Miután úrlovasi múltam nem volt eddigelé túlságosan gazdag, eleinte gyanakodva pillantgattam a lovacska vidáman meg-megrebbenő szőrös füleire. A pálcát hátam mögé rejtettem: nehogy észerevegy s netalán megvaduljon. Később aztán összebarátkoztunk, kölcsönös bizalommal. Az út meredek patakmederben vitt, és Pici bámulatos ügyességgel lépkedett a nagy, gömbölyű, vízmosta kövek közt. A fejünk felett összeboruló sűrűben ujjongva zenebonáztak a mindenféle madarak. Kiértünk az országúira. Pici boldogan prüszkölt a vakító napözönbe. Csodálatosan szép délelőtt volt. Én magam is boldog voltam, telve örömmel és szabadsággal. Az országút mentén felbukkant már a dombon ágaskodó körösfői templom hegyes fatomya. * A falu szélén menyecske állingált. Királyian szép öltözete: sokszoknyája, piros muszuja és mellrevalója harsány életkedvvel virított ki a gyümölcsfák zöld hátteréből. Megszólított:-Adjon Isten, hová megyen?-Adjon Isten. Körösfőre.- S oda kihez?- A templomba.- Honnan igyekszik?- Kolozsvárról.- S onnan éppen ezzel a lóval?-Nem éppen. Vonattal Sztánáig és onnét lóval. Szemügyre vette a lovat és örvendve mondta:- Hiszen ezt ösmerem, ez a Kós mérnök úré Sztánáról. Csapja bé hozzánk, megetessük, megitassuk. Bementünk a faluba. Mintha innen származtam volna el és hosszú bujdoklás után most tértem volna haza: úgy szólított meg minden ember. Mindenki köszönt, megállt, kérdezősködött. Mindenki barátsággal nézett szemem közé és szíves szóval invitált szállásra lovastul. Eddig sehol sem érzett, jó szívbéli melegség vett körül. Ez az érzésem nem is múlott el egész napon át, melyet Körösfőn töltöttem. A lovat szállásba tettem és elindultam a templom fel. A dombra kanyargó úton színes csoportok igyekeztek szaporán. Délceg legények, ruganyos lépésű, sudár leányok, pirozspozsgás gyermekek és megfontolt öregrendűek. Valamennyien ünneplőben: a legszebb magyar típus, a legszebb magyar népviseletben. A színek tobzódása, versengő virítása és tökéletes harmóniája több volt piktúra: zene volt. Az üde és idillikus élet ünnepivé fokozott szimfóniája. Láttam azóta más népek viseletét, királyi díszfelvonulásokat, de ehhez a szépséghez foghatót azóta sem. A csúcsos, faerkélyes toronnyal, négy melléktomyocskával és támpillére, bástyás kerítőfallal ellátott, másfélszáz esztendős, gyönyörű kis templom lassanként megtelt színes ruhájú emberekkel. Egyik oldalt a férfinép, másik oldalt az asszonynép foglalt helyet, példás rendekben. A pap beszélt a termékeny földről, az Úristen áldásáról, a kenyér és bor tisztességéről és Jézus Krisztusról, akinek emlékezetére megszegetik most az új búzából sütött, omló kenyér. Majd az úrasztalához járultak a hívek: előbb a férfiak és legények, azután az asszonyok és leányok. Végül kiözönlöttek a napsugarat ontó ég alá, a tág mezőre. Délebébre többen is hívtak, de bizonyos Péntek nevezetű gazda a legszívesebb szóval. Őhozzá mentem. A házban öreg cserepes, magasra tornyozott ágy írott terítővei és faragott bútorok fogadtak. Az asztal drága, szép munkájú varrottassal terítve. Asztalhoz települt a népes család. Vidám szóval derítettük egymást. Miközben jóízűen falatoztuk az ízletes pulykapecsenyét, megfigyeltem: milyen tökéletes biztonsággal, könnyed eleganciával bánnak a késsel-villával az emberek. Megfigyeltem: milyen keresetlen, hibátlan, ízes, szép irodalmi magyarsággal beszélnek. Mennyi tudás, okosság, intelligencia és bölcsesség csillan meg szavaikban, derűs humorukban.- Csupa Péntek van itt s mégis húseledelt eszünk. Hogy van ez? — űztem a tréfát.- Kálvinista Péntek vagyok - felelt meg önérzetesen a gazda. Ebéd után kiültünk a verőfényes tornácra, hogy pipaszó mellett hányjuk-vessük meg a világ sorsát. Odagyűltek a legények közül is jó egypáran. Pattogón folyt a beszélgetés s a nagyurak nem vitték el szárazon. Az emberekben sem paraszti gőgöt, bizalmatlan úrfigymálást, sem alamuszi alázatosságot nem találtam. Csak tiszta közvetlenséget és jó meleg barátságot. Később átöltöztem odavaló ruhába és a legényekkel karonfogvást mentem a táncba. Valami tágas csűrben nyekergette két szál füstös a talpalávalót. Hosszúfonatos, pártás leányok mosolyogtak, karcsú menyecskék kacagtak csiklandósan. Eszeveszett jókedvem kerekedett. Táncolni kezdtem, ittasan a fiatalság és nyár sűrű illatától. Mire észre vettem, alkonyodott.- Haza kell mennem.-Kár. Visszaöltözködtem városinak. Előkerült a ló is. Viháncoló gyerekek vezették elő, gondosan felnyergelve.- Tartozom-e valamivel a vendéglátásért?- Az uramnak nehogy effélét szavaljon, mert tudom, vége a barátságnak. Többen kérdezték: Sztánára megyek-é? Mert akkor legjobb, Ha Sárvásár felé veszem az utat. Sárvásár előtt térjek be jobbra, és addig menjek, amíg a vasúti töltésre bukkanok. Ott van egy őrház, abban pedig őr, aki útbaigazít. Búcsúztunk. Útnak eredtem a lilásan szürkülő, poros úton. Az ég alján felhők gyülekeztek. A falu egy része elkísért, ki az országúira, jóval túl az utolsó házon. Valóságos diadalmenet élén haladtam. A vendégbarátság szívből fakadó cselekedete volt ez. Mikor elmaradtak, sűrűn kiáltották:- Isten áldja!- Lássuk máskor is! És lengettek fehér meg piros kendőket. * Folytatás a 22. oldalon
