Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-05-01 / 5-6. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD Folytatás a 21. oldalról - Az elveszett ló Itt kezdődött a kaland bajosabbik része. Pici kényelmesen poroszkált. Ha néha bátorságot vettem és meg-megcsippentettem a pálca hegyével, mindössze egy-két pillanatig ügetett szaporábban. Közben volt időm gondolkodni: összefoglalni kedvesen eltöltött napom benyomásait. Úgy éreztem, hogy megtaláltam Kós Károly egyéniségének kulcsát és kezemben van sajátos művészetének titka. Ezért az arisztokratikus, nagyszerű népért érdemes élni és dolgozni. Kalotaszeg a magyar nép esze és szíve. Magyar voltom tudata kellemes büszkeséggel áradt el bennem. Mire elértem Sárvásár szélét, ahol jobbra kellett fordulnom, egészen besötétedett. Közben hazaballagó bivalycsordába is keveredtünk. Pici szoborként állt meg a hullámzó fekete hátak és görbe szarvak erdejében. Negyedórát ezzel is eltöltöttünk. Kocogtunk, ügettünk, megint kocogtunk, megint ügettünk. Erdőn kanyargóit át a keskeny ösvény, melyet már jóformán látni sem lehetett. Beborul és szél suhogtatta, zúgatta meg a feketén hajladozó lombkoronákat. A sötétség olyan lett, mint amaz egyiptomi a bibliában. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. A lovacska minduntalan jobb felé akart vinni: be az erdő félelmes sűrűjébe. Alig tudtam az ösvényen tartani. Végre, teljes órai lovaglás után, elértem a síneket. Az őrház felől mérges kutyaugatás fogadott.-Hallo! Előbújt az álmos vasutas.- Merre visz az út Sztánára?- Az állomásra, vagy a faluba?- Hát az kettő?- Persze, Honnan jön és kit keres?- Körösfőről jövök. Kós mérnök urat keresem.- Nem jó úton tetszett elindulni. Oláhnádas felé kellett volna menni. Most már tovább kell haladnia egyenesei a faluig, onnan azután át az állomáshoz. Biz az nem rövid út.- A síneken nem lehet odajutni?- Nem, mert közben híd van, amelyiken csak talpfák vannak keresztben. Ló azon át nem megyen.- Más rövidítés nincs?-Van, de nem ajánlom.- Csak ajánlja nyugodtam! Fáradt voltam a tánctól, a lovaglástól, szerettem volna mihamarább ágyba kerülni. Meg az ég is veszedelmesen sötét volt.- Hát tessen itt egyenesen lovagolni - magyarázott a vasutas -, amíg jobb felől tart az erdő. Akkor tessék jobb kézre betérni az erdő és egy tarlóföld között. Itt eljut a sztánai alagútig, ahol megkéri a katonákat, hogy eresszék át fölötte. De vigyázzon itt is, túloldalt is, mert a katonák hamar lünek.- Köszönöm. Darabig taácstalanul állottam, végül is nekivágtam az útnak. A tarlóföldnél jobbra kanyarodtam. Csak úgy ösztönösen, mert látni nem lehetett. Rövidesen felfedeztem, hogy belegabalyodtam az erdőbe. Agak csaptak a szemembe, tüskék akadtak a ruhámba. Le kellett szállnom és kantárszáron vezettem a lovat. Gödrökben bukdácsoltam, tövises bozótba keveredtem. A fák leveleit monoton kopogással kezdte verdesni a megeredt eső. Lihegve küzdöttem magamat előre a vaksötétben. Átizzadtam és megáztam. Hol vagyok? Hová jutok? Végérvényesen eltévedtem. Órákig tartott ez a vergődés. Közben cifrázva szidtam a lovat, magamat, Kós Károlyt, Körösfőt és az egész Kalotaszeget. Majd röpke, bensőséges fohászokat küldtem az égi hatalmakhoz. Egyszer csak csúsztam és zuhantam. A kantárt elengedtem. Mikor ütődötten, összehorzsolva megállapodtam valahol, tisztán hallottam, hogy a ló, magasan fölöttem, jóizü nyugalommal ropogtatja az ázott füvet. Ágakba, bokrokba kapaszkodva, tapogatózva másztam vissza a meredek lejtőn a ló után. Homlokomon frissen karmolt sebeit marta az izzadság. Az eső szakadt. Felültem a lóra, és hagytam, hogy vigyen lefelé, amerre akar. Hirtelen, kétségbeesett ötletből kiabálni kezdtem. Teli tüdőből, magyarul és románul:-Halló! Segítség!!! A felelet nem sokáig késett.- Bumm! - Egy lövés hatalmas dörrenése reszkettette meg a levegőt. Pici idegesen rázkódott össze. A közelben lombok fekete sűrűjén keresztül fények imbolyogtak.- Stai!... Állj!... - kiáltotta valaki. - Ki vagy?- Utasember. Eltévedtem az erdőben.- Hová mégy?- Sztána állomásra.- Gyere! Alig tettem ötven lépést, újra kezdődött a barátságos párbeszéd:- Stai! Ki vagy? Végre elértem az alagúti őrszobát. A viharlámpás vibráló fényében négy szurony villogott felém. Egy katona hozzámjött és az arcomba világított. Megenyhülten mondta:- Gyere be! Bementem a házba és leroskadtam a kemény vasárgyra. Tagjaimból zsibbadtan sugárzott ki a fáradtság. Kisvártatva alkuba kezdtem.- Átengednek az alagút fölött? A katonák gyanakodva súgtak össze, majd megkérdezték:- Hát már nem Sztána állomásra akar menni?- De oda.- Akkor miért kívánkozik visszamenni az alagút fölött? Akkor értettem meg, hogy a koromsötét éjszakában, szakadó esőben, árkon-bokron, tüskén-bozóton keresztül, már átalmentem a hegyet, amelyikban az alagút fúródik. Kétszáz lépésre voltam Sztána állomástól s még annyira sem a Kós házától. Közben dübörögve robogott el az utolsó éjszakai vonat. Odisszeám véget ért. Mikor megálltam a sötét Varjúvár előtt, fél kettő volt éjfél után. Soha sehová sem érkeztem még ilyen boldog, mély sóhajtással. Megzörgettem a kaput. Az egyik nyitott ablak mögött világ lobbant. Sürgető, ébresztgető kamaszhangot hallottam:-Apu, apu! Keljen fel!... Megjött a ló. * Kós Károly kaput nyitott:- Bújj bé! Künt elszállásolta a lovat - hiába, az állat az első -, azután
