Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 EMLÉKEZÉS MARISKÓRA A Babos családdal való kapcsolatom 1932-re nyúlik vissza, mikor egy Ifjúsági Konferencián, Csombordon először hallottam angol előadás fordítását magyarra. A fordító Babos Sándor volt, aki a kínai missziós szolgálatra volt indulóban. Megtanított egy kínai énekre, mit máig sem felejtettem el. Amikor 1956-ban az Egyesült Államokba érkezve, a menekült táborból felhívtam Sándor bátyámat és idéztem a kínai éneket, emlékezett rám s pár nap múlva befogadott az otthonába. Enikőt kitették a szobájából, hogy nekem adjanak helyet. A menyasszonyom náluk lakott az esküvőig. Több alkalommal a nyári vakációnkat az ő erdei házukban töltöttük. Azóta is mindig levelezés vagy látogatás útján tartottuk a kapcsolatot. Istennek adunk hálát, hogy Mariskó oly sokszor megérintette a mi életünket. Végtelenül gazdag lelki és szellemi ajándékait önzetlenül osztotta meg velünk s mindig öröm volt számunkra mikor együtt lehettünk. Úgy marad meg kitörölhetetlenül emlékezetünkbe ahogy évekkel ezelőtt láttuk - szelíd mosolyát, őszinte vendégszeretetét, egyéniségének meleg sugárzását, jó indulatú humorát nem takaija be a feledés homálya. Szívének teljes szeretetével vett körül bennünket és Isten gondviselésébe vetett megingathatatlan hite lelki növekedést jelentett számunkra. Lelke gazdag egyéniségének öröksége, az Úr szolgálatában való hűséges helytállás velünk marad biztatásként, hogy a nemes harcot, amit ő olyan hősiesen harcolt meg, nekünk kell továbbfolytatni. Emléke mindaddig élni fog, amíg szívünk egyet dobban, abban a szilárd hitben, hogy majd az Úr színe előtt ismét találkozunk. Isten veled, drága Mariskó - a viszontlátásra. Szeretettel Zoltán Géza és Zsuzsa Ft. Dr. Király Zoltán és családja Zsuzsi és Zoltán F. Jr. Makkai Sándor Maros vize folyik csendesen Fenn, az erdélyi medence fellegvárának közepén, a távoli havasok egyre szelídülő lejtői között, széles, gyönyörű völgyének ágyában nyújtózik végig a folyó, melyről a nóta azt mondja: „Maros vize folyik csendesen...” Ahol ez a dal fakadt, ott bizonyára már meglassúdott, elcsitult szilaj kedve. A Maros gyermek- és kamaszkora a Csiki-havasok lábától a Kelemen- és Görgényi-havasok közötti dédai kapuig tart. Életének folyása igen kedvező reménységek között indul: a széles gyergyói fennsíkon nincs előtte semmi akadály. Gyorsan, vígan, zavartalanul növekedve szlad előre, észak felé, mint olyan gyermek, akinek biztos a jövője. Nagy barátai és védelmezői: a havasok jóakarattal nyitnak utat előtte. Délről az öreg Hargita integet neki, biztatólag lengetve feléje fenyves üstökét. Keletről a Csíki- és Gyergyói-havasok, nyugatról a Görgényi-havasok állanak nek védőfalat, s mint fehér fejű nagybácsik, gyönyörködnek vidám futásában. Jól is megy minden, egészen addig, amíg a hózivataros vén Kelemen, ez a mord medve meg nem irigyli jó sorsát, s köszvényes, dagadt lábával rosszindulatú gáncsot vet neki. Az elkényeztetett Maros-kölyök orrára bukik. Bőgve tápászkodik fel. Megtorpan. Hirtelen nyugatnak fordul, s könnyelmű fiatalságának dühével nekiveti magát a keskeny sziklanyílásnak. Ettől kezdve már meg kell tanulnia, hogy az élet nem olyan szép és egyszerű futás a virágos mezőn, mint ahogy addig gondolta. Minden lépés előre: kegyetlen harc bére, melyet kemény, gonosz sziklákkal kell megvívnia. Egyelőre még éretlen és túlságosan bízik az erejében: egyenesen nekik fut, tajtékozva rúgja, köpdösi, öklözi őket. Kimerültén omlik vissza. De nem hagyja magát. Nagy jövőt jósoltak neki a havasi patakok, melyek szilaj vágyakozaással rohantak karjaiba: tőlük tudja, hogy a célja messze van s hogy nagy életre van hivatva. Most, a küzdelemben tűnik ki, hogy ki micsodás igazán! Mikor hosszas próbálkozások után végre sikerül egy-egy szikladarabon átcsapnia, felujjong a diadalmas életerőtől, s gúnyos, harsogó kacajjal rúgja maga mögé a legyőzött akadályt. Addig s addig, amíg rájön, hogy semmiféle erő nem kimeríthetetlen, s ravaszsággal kell takarékoskodni vele. Rájön egy-két ügyes fogásra, s mindjárt több sikere van: sunyi aládugja fejét a makacs kőnek, felemeli s félrevágja az útból, így okosodik meg lassacskán a maga kárán; mire a gyönyörű rátosnyai szorosba ér, már tudja a titkot: a birkózás most már csak játék, az akadályokat pedig szépen meg kell kerülni. Hadd higgyék ezek az öntelt tarajos sziklák, hogy győzhetetlenek! Ok úgyis ott maradnak, ahol vannak, örökre mozdulatlanul. A Maros pedig kacagva továbbrohan új csodák felé. A kis patakoknak igaza lett: Déda alatt egyszerre felragyog az ifjúság harcának jutalma, a győzelem. Kitárul a szászrégeni sík, nincs több akadály, most már kinyújtózhatik s folyhati a Maros vize csendesen. Igaz, hogy mire idejutott, már nem ifjú többé. Férfi lett, duzzadó izmú, elmélyült életű, komoly folyó. Marosvásárhely alatt már ő a legkomolyabb tekintély a vizek világában. Elégedetten tekinthet szét a szelíd lankákon, a sík táblákon, melyeken ő termékenyíti a kalászos, gyümölcsöző életet. Jobbról-balról hozzá sietnek hódolni, egyesülni vele a kis folyók. Előbb a Nyárád, majd a Küküllők hozzák neki a rég elhagyott öreg havasok elismerő izenetét, az Aranyos pedig híreket hoz a Gyalui-havasok és az Érchegység titkairól, melyeknek fenséges, kék gerincei és csúcsai dús, erdős dombok felett kísérik figyelemmel útját Székelykocsárdtól Alvincig. Eközben, úgy Gyulafehérvártól kezdve, már öregedni kezd a Maros. Elhízik, ellustul, lassan hömpölyegteti szőke-fakó hullámait, s mint gazdag ember, Alkenyértől megengedheti magának azt a fényűzést, hogy kiáradjon, ágakre szakadva elterüljön a síkon, sőt itt-ott lustán el is hagyja önmagát, holtágakban felejtvén életének terheit. így ringatózik, ballag, andalog, vonul ki alkonyaikor, búcsút
