Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9-10. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD intve a hegyeknek, a nagy magyar síkságra. Már hallja Urának: a Tiszának hívogató izenetét, már örül is neki, hogy nála erősebb is van, akire rábízhatja mindazt, ami már sok neki. Öreg vérében titkon bölcs sejtelmek zsonganak: senki sem elég önmagának. A nagy folyókra még nagyobbak várnak s a legnagyobbon át a tenger hívja gyermekét: az örökkévalóság és végtelenség. Ez a Maros élete a térben. De van neki más élete is: az időben, a történelemben. Ő Erdély sorsfolyója. Igaz, hogy egy ilyen öreg folyó életében nem sokat számít az a rövid szakasz, ami azóta telt el, hogy völgyében ember jelent meg. Hiszen az ő életének igazi fordulásait a vulkánok kialvása, a só, az arany, a földgáz keletkezése; az erdők születése és halála jelentik. Az ő nagy forradalmai a földrétegek eltolódásai voltak, melyek kivetették, eltereték medréből s alakították kanyarodóit és pályájának irányát. Neki bizonyára sokkal többet jelent az emberek minden fészkelődésénél, szabadságharcánál a tavaszi áradások mámora, mikor leihatja magát a havasok levével s duhaj kedvében végighempereghet a völgyön, amíg csak a hegyek engedik. így gondolná ezt egy idegen ember. De a székely szekeresek, akik a kóber alatt a borvízzel végigdöcögnek mellette, a román pásztorok, akik a dombok tetején furulyázva méláznék felette, szóval akik ismerik őt, tudják, hogy nem így van. Az erdélyi mesékben, amelyek igazabbak sok tudós történetnél, az erdők, a hegyek és folyók titokban az ember iránt érdeklődnek a legerősebben. Ez azért van, mert ők s így a Maros is tudják, hgoy valamikor nekik kell tanúbizonyságot tenniük az Úr trónja előtt mindarról, amit hosszú életükben láttak. Ott pedig csak az fog számítani, amit az ember művelt: sötétet és fényest, nagyot és kicsinyt, jót és gonoszt. Ezért van az, hogy a Maros vize csak látszólag folyik csendesen, belül tele van rejtett izgalmakkal, édes-keserű emlékekkel, félelmes és dicsőséges várakozásokkal. Elbírhatatlanul sokat látott és fog még látni, amiről azonban csak a hegyeknek beszélhet, mikor az ember alszik. Az egész hosszú emberi történelmen át izgatottan leste és öntelten élvezte a Maros, hogy a fajok, nemzetek, egyének mint küzdenek érette Erdélyben: hogy törekszik mindegyik az ő áldott ágyáőba, hogy akarja magának kisajátítani teherhordó hátát, biztosítani védő karját, termékenyítő iszapját, dús partjait, gazdag halkincsét s az általa vágott örök utat, mely ezt a fellegvárat összeköti a Nagyalfölddel, s azon túl az egész napnyugati világgal. Látta az útépítő római munkásosztagokat, amint a felügyelők korbácsszíja alatt gömyedva, Dévától Gyulafehérvár, Enyed és Marosvásárhely mellett fel Vécsig lerakták időtálló kockaköveiket, melyeken felvonultak utánuk a hódító légiók, s őrtornyokat emeltek, hogy védő árnyékukban városok virágozzanak fel, ipar, kereskedelem, bányászat, művészet, játék és hatalom. Hogyne emlékezne erre, hiszen a világhódító őt magát is szolgáj ává tette: ettől fogva lebegett hátán lefelé a rengetegek toronymagas fenyőboronáiból összerótt tutajok hosszú sora, a messzi Alföldre úsztatva a drága épületfát, cammogtak a lomha, lapos sószállító hajók Apulum kikötőjébe, ahol kockában s apróban osztották szét terhüket, melyről még a későbbi király is külön oklevélben rendelkeztek, olyan nagy kincs volt. Akkor kezdődött meg az érchegyek aranyának titkos zsákokban való leúsztatása is oda, ahova minden út vezetett: Rómába. Az impériumok aztán változtak, a rómaiak után mások jöttek, egészen a honfoglaló magyarokig: de a fa, só és arany változatlanul utazott a Maros hátán és csinálta a történelmet, melynek a folyó az örök tanúja. így látta szembejönni egykor Maros-várból, még rengeteg erdők között az öreg Gyulát, aki megszállta Erdélyt s a bolgár Belgrádot, mint afféle nagyúr, a maga nevéről Gyulafehérvárnak nevezte el s székvárosává tette. Habjaival nyargaltak versenyt Fehérvár üszkei alól a tatárok, hogy lezúdulva a völgyön, Magyarország szívét keresztül döfjék. Az ő emlékezetében nem sok választja el őket a török hadaktól, amelyek a Sztrigy felől hömpölyögtek felfelé, hogy Erdélyben döntsék el a magyar nemzet sorsát. Igen, ez volt a hadak útja kezdettől fogva Hlyétől Régenig és vissza. Vannak a Marosnak soha nem felejthető emlékei. Mindig eszébe jutnak, valahányszor elballag mellettük. Mekkora lánggal égett Marosvásárhely! De senki sem merített vizet belőle, hogy oltsa, mert Nagy András hajdúi, akiket az Isten nevére kértek a székelyek, hogy kíméljék őket, azt ordították, hogy az Istent a Tiszánál hagyták, s rakásra vágták a népet. Fel vine alatt mindig újra látja az enyedi diákokat, amint fuzfadorongjaik csapása alatt ropognak a labanckoponyák. Mindjár Miriszlónál vérpatak szakadt bele egykor, sós-keserű ízű, s a hullák az ő hátán kalimpáltak lefelé a csombordi hídfőig. Enyednél is sok bút látott, de itt egy kicsit mégis megvidámul, amint a nagy csillagos torony s a Bethlen-kollégium teteje integet neki: nemzedékek hosszú során át hallgatta csendes mosolygással a híres professzorok találó jellemzését a benne fürdő diákok ajkáról. Szentimre kormos temploma Hunyadi Jánost juttatja eszébe, soha annyi mindent nem hordott még a hullámain: összekapaszkodott török és magyar halottakat, lódögöket, keringő pajzsogkat, felborult szekereket s vért, vért!... Gyulafehérvárból a legutolsó szép emléke Bethlen Gáborról, Erdély legnagyobb fiáról s bölcs dicsőséges uralmáról beszél. Akkor nagy élet volt itt: egymást érték a tutajok s hajók, a sótisztek s a bányatisztek rekedtre ordítozták magukat naphosszat, a vámpénztárnál csengett a sok jóféle ezüstforint, majd leszakadt a komp a székelyek és szászok alatt, amikor a sójukat hordták haza s a tolvajok csolnokjai surrantak az éjszakában. Kapud alatt merengce ballag a folyó: sokszor látta fenn a dombon Alvinc felé révedezni a sötét magyar tragédiák költőjét: a remet Kemény Zsigmondot, akit György fráter véres koponyája igézett meg... De itt van már Alvinc is. A félig rom várkastéllyal, ahol éppen maga a fráter, az erdélyi gondolat első megálmodója esett össze a bérencek tőrei alatt. Kenyérmezőnél, éjfélkor, ma is ott táncol a parton Kinizsi Pál, két karjában egy-egy holt basával s a harmadikat a bugyogójánál fogva tartja foga között. Piskinél, a Sztrigy hídja felől ma is hallja Bem apó ágyúinak dörgését. A csodálatos dévai várhegy lábánál a hős asszonyra, Károlyi Zsuzsannára kell gondolni, akit hiába akart kiéheztetni, megostromolni a farkas Báthori Gábor: Zsuzsika csak Isztanbulban bujdosó urára gondolt s megtartotta a várat és önmagát Bethlen Gábornak. Marosillye ismét csak erről a nagyszerű emberről beszél: ott van a kis sarokbástya, amelyben született, s a nagy folyó senkire se olyan büszke, mint reá, mert emberi mását látta meg benne: az is olyan mély lelkű, széles ölelésű, csöndes bölcsességű s egyben titkolt örvényeket rejtő, félelmes és ravasz volt az emberek között, mint ő a folyók között. Az erdélyi népeknek is a Maros az örök elosztó vonala. Gyér-
