Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD 15 kommunista államon való anyagi függősége teljessé vált, s sajnos sok egyházi vezető szinte ,eladta magát’ a rendszer szolgálatába. Az államosítás, a nehézipar erőszakos fejlesztése, a tanyarendszer felbontása és az állami gazdaságok beindítása a gazdasági életet egyre inkább ingoványra vezette. A sikertelen ,ötéves tervek’ bebizonyították, hogy a felülről diktált gazdasági irányzat csak rosszabbá teszi a lakosság életszínvonalát. Azok, akik felemelték szavukat - egyszerűen eltűntek, sokan örökre. A határok lezárása befejezte az ország teljes elszigetelődését a háború mámorából kivergődő úgynevezett ,szabad’ világtól. Végülis, .fogoly és foglár’ lett az ország minden tagja. Mintegy szállóigévé vált az a mondás, hogy az emberek fizetségként két dolgot kaptak: ,A félelem bérét, és a fél-élelem bérét’. A nép rabszolga módra húzta az idegen igát. Mi lett ennek az eredménye? Senki sem bízhatott meg senkiben; szomszédok, volt barátok és munkatársak, sőt családtagok is, egymás ellen fordultak. Az ország teljes erkölcsi és etikai csődbe került, a sok embertelenség megölte az emberi lelkeket. Csupán az egyházak, vagyis a helyi gyülekezetek plébánosai és lelkészei voltak azok, akik egy kis reménységet tartottak fenn egy iránytvesztett társadalom előtt. Kevesen, de voltak akik meglátták azt, hogy „emberi gondolkodás eltéved a lélek iránytűje nélkül”. Az ország minden vonatkozásban Moszkva vazallusa lett. A bel- és külpolitikai irányzat, gazdasági, társadalmi, közoktatási élet orosz mintára lett berendezve. 1953-ra ez a teljes függőség befejezett tény volt. A rádió 1953. március 5-én jelentette be Sztálin halálát. Történelmi órák voltak azok. Ott és akkor éreztük, hogy - valamikor és szinte érthetetlen módon - az nemcsak személyi változást hoz a jövőben, de kihat majd a mi életünkre is. A moszkvai események a mi népünket is merőben befolyásolták. Egy rövid időre Rákosi Mátyást leváltotta a magyarabb Nagy Imre, aki egy pillanatra a reménység sugarait beengedte börtönök, műhelyek, paraszt házak és otthonok ablakain át. Az emberek kezdtek újra lélegzeni, mosolyogni, reménykedni, énekelni. De ez a szivárvány is eltűnt. Ez tehát - ha röviden is - 1956. októberének háttere. Ott, 1956-ban, a kommunista nagy nemzetközi szólamok végre is meghozták gyümölcsüket. „Világ proletárjai egyesüljetek!” tanították évekig politikai előadók. A Moszkvában agyafúrt mesterséggel összetákolt idegen, embertelen ideológiát a fiatalság, újságírók, előadó művészek, munkások, a vergődő parasztság, és kisemmizett értelmiségiek, az egész nincstelenné vált nép elutasította, a proletárrá vált nemzet .egyesült.’ Újra hallottuk, éreztük „1848. március” tavaszának lángoló ihletét, s a nemzet jajgatva, szinte térdreborulva, odakiáltott a világ felé, segítségért könyörögve, egy szebb jövendő reményében. A magyar nép - ha egy pillanatra is - fellélegzett ismét, hogy azután nemzetének ege újra éjszakába boruljon. Egy néhány napos lélegzés után a szovjet 2,500 tankot bevetve, 75,000 katonával körülvette Budapestet. Az utolsó, szabad távirat végső mondata, ami Budapestről nyugatra lett továbbítva, ezt tartalmazta: „Mentsétek meg lelkeinket!” 1956. megmutatta a világnak, hogy egy népből nem lehet a szabadság gondolatát kiölni sem ideológiával, sem fenyegétssel, sem fegyverrel, sem megszálló csapatokkal. 1956. az emberi lélek forradalma. A magyar nép a barbár ateizmust elvetette. Hajdan büszke kardunk éle bizony csorba volt, amint a nincstelenné vált nemzet fölemelte csupasz kezét egy embertelen, lélekölő életszemlélet ellen. Ezrek szavaztak lábaikká, és menekültként elhagyták az újra feldúlt országot. Mi távolban élő magyarok, akiket a ,rút közelből messze csalt a távol’ - a magunk szerény módján, már 1957, óta, minden évben ugyancsak megemlékezünk erre a napra. A magyar nemzet most előre tekint. S végre a jövendő ígéret hangjait hordozzuk szívünkben, új csodákat vár népünk. Ami börtönnek látszott, ma a szabadság otthona, ahol a hit, remény és bizakodás hangja csendül meg az emberi lélek húrjain, s a haza szerelmes szeretése lett úrrá ismét a korábban szenvedő szívekben. A megtorlás áldozataira ma is őszinte magyar emberséggel és kegyelettel adózunk. 1956. mártírjai ma is sirukból felkelő holtak, akik jegenyetartást adtak a következő nemzedékek számára. Az ő vérük is része a nemzeti hagyatéknak! Magyar népünk legyen bár szerteágazva a világ négy táján, csupán addig marad meg magyarnak, amíg a tiszta emberséget szorítja szívéhez; ameddig az ismert és névtelen nagyok eszméit, mint fáklyát követi. A múlt csillagai már nem térnek vissza népünk borongó egén, de hagyatékuk lehet alapja és forrása egy új kezdetnek, egy odaadó és korát megértő nemzedékek számára. A 21. század a kérdések korszaka lesz. De felismerjük-e, felhasználjuk-e a következő évek és évtizedek lehetőségeit, és előre tekintve építjük a hazát őszinte odaadással, emberséggel, becsülettel. VAGY, mint a nemzet .tékozló fiai és leányai’ elpazaroljuk 1848. és 1956. hagyatékait, az elődöktől örökölt szellemi, erkölcsi, és emberibb magyar értékeket. V/. Kovács László Emerítusz Professzor West Lafayette, Indiana 2006 tavaszán
