Calvin Synod Herald, 1992 (92. évfolyam, 1-6. szám)
1992-11-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD-13-REFOMÁTUSOK LAPJA Vivat academia! ,,Vége a halálos álomnak” A negyvenes évek végén, a diktatórikus politikai fordulat után tervszerűen folyt az egyházi intézmények leépítése. Egyházunk négy teológiai akadémiája közül kettőt, a pápait és a sárospatakit 1951-ben záratta be az egyházellenes pártpolitika. A Tiszáninneni Egyházkerület nem is volt hajlandó megválni teológiai akadémiájától, ezért magának az egyházkerületnek is meg kellett szűnnie, azaz elvesztette önállóságát, , ,Tiszavidéki Egyházkerület” névvel egyesülni kényszerült az „engedelmesebb” tiszántúlival. Egy év múlva a még reformátusként továbbműködő gimnáziumot is államosították. Való igaz, hogy a pataki skóla a „jó iskolán, a szép iskolán” túl — nehéz iskola volt, ahogyan maga Móricz Zsigmond, egykori diák fogalmazott. A közel fél évezredes falak között minden időben tudományra tanították, hitre nevelték, s Isten, haza és ember szolgálatának a szentségét plántálták a diákok leikébe a Kollégium nagyhírű tanárai. így ma is, szemünk még olykor-olykor a múltba révedez, de lélekben Patak reményteli jövendőjét kutatjuk. „A múlt csak példa legyen most”, de örökségét — Patak hű fiaihoz méltóan — megőrizzük, s gazdagítjuk azt. A fenti gondolatokat hangúlyozta igehirdetésében dr. Mészáros István, a tiszáninneni egyházkerület püspöke, a Márk 3:13—15. versek alapján. NEGYVENEGY ÉVI KÉNYSZERSZÜNET UTÁN Megnyitotta kapuit újra a sárospataki Teológia A legékesebben a mi egyetemes érzelmünket az új szinte hihetetlen új magyar csodának valóra vállásakor ezekel a szavakkal fejezte ki az Amerikai Magyar Református Egyesületnek most lelépő elnöke, aki az ősi főiskola 344-ik széniora volt: „ Üzenjetek, üzenjetek! Igen, megkaptuk az üzenetet az újra meginduló sárospataki Teológia évnyitó ünnepségéről. Megéltük hát, hogy Patak sokszázados nevelői munkájának történelem által szentesített kerete helyreállt. Érthető, hogy Szabó László, pataki diák, amerikai papköltő látomásában, két világháború közt írva, így él a jövendő Patak: ,,Patak, most már te állj a gáton /, Amíg tart a halálos álom /, Mely sorvadással fenyeget /.Te voltál a hon büszkesége /, Legtisztább szíve érverése / Te léssz Protestáns Egyetem! Szeptember 20-a nemcsak Tiszáninnen ünnepe volt csupán. Mert jegyezze fel Patakról a történetírás, hogy ez az iskola nemcsak a független Tiszáninnent látta el a lelki és szellemi élet munkásaival. Szinte tékozolva juttatott fiaiból a tengerentúlra, századunk magyarsága legújabb létezési módjának fájdalmasan szép munkamezejére. A magyar református diaspóra-élet legtermékenyebb időszaka, az önkormányzattal bíró intézmények maradandó alkotásokban kivirágzó kora elképzelhetetlen Patak neveltjei: a papok, gondnokok, nevelők, püspökök, egyesületi vezérférfiak hosszú sora nélkül, akik mindent elkövettek és áldozatot is hoztak, hogy Patak az legyen századunk utolsó évtizedében, ami mindig is volt és ami lényege: Vége a halálos álomnak. Patak már áll a gáton. Lesz hát öröm Patakon, ahol modern várossá, turista hírességgé fejlődtek a „régi, régi kicsi uccák”. A diákdal azt is elmondja, hogy Patakot nem önmagáért, városi rangjáért emlegetik világszerte, hanem azért, mert van ott egy „iskola”. Patak amerikai neveltjei és barátai nevében, kegyelettel gondolva azokra, akik nem érték meg az örömnapot, mondjuk „Vivat academia!” Lapunk szerkesztője, maga is volt pataki diák érthető örömmel közli e sorokat. VÉGRENDELET (írtam Salzburg táján, 1956. augusztus 8-án, hazafelé robogó vonaton.) Pataki erdők illata vonzott megint ma este. Hegyóriások szirtfala mögött is azt kereste a múltba fúró szem s ideg: a te hegyeid vonalát mikor pillantja meg, PATÁK! felejthetetlen városom. De régen láttalak, pedig mindig magamban hordalak! S most minden emlék és remény vonatrobajjal kalapál. A Salza zúgó habjai épp most morajlottak felém, amint a Bodrog szőkesége árjában elmerültek: Minden víz a Bodrogba tér — torokfojtó könny és Duna, szivárványos felhőteher, tó, tenger s még a vízcsap is — Bodrogba foly, Bodrogba visz... (Emlékszel-e kicsi fiam, alig eszmélő kis fejedben a Bodrog és a víz fogalma hogyan folyt egybe egykoron?) Ugye, fiam, ha majd elomlanék a pesti ßaszteron, kórházi ágyon, bár akárhol — hazaviszel, haza, Patakra!? Apám s anyám mellé temess! Hadd várjak ott, ott hadd várjak feltámadást: egy földit még — az iskoláét, s a másikat, az örököt — a minden testekét. Mondd hát velem a messzeségben — játékaid közül az égre nézve: Hiszem testünk feltámadását! NAGY BARNA Az Alma Máter könyvtárának küldöm fiúi szeretettel: N.B.
