Calvin Synod Herald, 1992 (92. évfolyam, 1-6. szám)
1992-11-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD-11-REFOMÁTUSOK LAPJA Márai Sándor: MENNYBŐL AZ ANGYAL menj sietve 1956 Karácsonyára Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony, Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világot, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék Bölcs sző fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csende Éjben égni kezdett — És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: A Katona, aki szíven döfte, A Farizeus, aki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta — Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta — Kik köntösésére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekszenek, Csak orrontják, nyírnak, gyanítják Ennek az éjszakának titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Miért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt. ” Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? Es kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik — Ok, akik örökségbe kapták —: Ilyen nagyobb dolog a Szabadság?... Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor — a gyermek, a szamár, a pásztor — Az alomban, a jászol mellett, Ha az Elet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik — mennyből az angyal. (New York, 1956) „BŰNBAK” (Tőkés Lászlónak) Az Isten útjai kifürkészhetetlenek — többször porossak, néha megtörhetetlenek, az érzi igazán, ki járja éjjel-nappal, akinek a bensője tele van panasszal — kiben nem alszanak ki sohase a lángok, akiben élnek még nagy, reménytelen álmok, ki krisztusként szenvedi véres golgotáját, aki, ha kell körmével védi meg oltárát — kinek az Istene hitet s erőt adott bár cserébe kínt, fájdalmat, gyalázást kapott, mégis magassan hordja Krisztusa keresztjét mert tudja, hogy számára itt minden egy szentség, kit nem tántoríthatnak meg átkos izmusok se Krisztus köntösébe megbújt pilátusok, kinek a szabadság nem kétes illúzió mert létjogosultsága érdem, nem passzió — aki elhivatott egy szent rendeltetésre annak lőpor, lázadás forrong az erébe’ — az nem hunnyászkodó, az megállja a vártát, az barrikádján büszkén lobogtatja zászlát és nem adja fel jussát amit sorsa adott, az még akkor is harcol amikor már halott — előtte nincs más csak a hazaszeretete amit Istene plántált háborgó véribe, az nem megalkuvó, az glóriás és magyar, azt Isten küldte — rá építeni akar — azt nem gáncsolhatják el bitangok, zsarnokok míg hitéből születnek ezrével mártírok, akinek nevében megmozdulnak a hegyek; az hazáját szolgálja, az másképp nem tehet - az egy Gránit maga — kemény, megdönthetetlen, azt magyar golgotánkra ítélte az Isten... Kovácsy József verse
