Calvin Synod Herald, 1992 (92. évfolyam, 1-6. szám)
1992-01-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD- 13 — REFORMÁTUSOK LAPJA Mátyás Attila első éves teológiai hallgató a kolozsvári akadémián Néhány nappal ezelőtt érkeztünk vissza Kárpátaljáról. A múlt év nyarán ismerkedtünk meg azzal a fiatal kárpátaljai csoporttal, amelynek vezetője — Pallay Dezső — meghívására érkeztünk április 3-án Beregszászra. Látogatásunk előtt én már olvastam az ottani magyar gyülekezet kritikus helyzetéről és a lelkészhiányról. Ezért úgy döntöttünk, hogy szolgálni fogunk az ottani gyülekezetekben. Hogy utazásunkat segítse, intézetünk vezetősége lehetővé tette, hogy a Teológia mikrobuszával utazhassunk. Ápr. 4-én találkoztunk a kárpátaljai református gyülekezet püspökével — Forgón Pállal. Előzetes megbeszélés után vasárnap került sor a szolgálatokra. Mi nyolcán e vasárnapon összesen 33 gyülekezetben végeztünk szolgálatot. Kellemesen csalódtam az ottani gyülekezeteket illetően. Mindannak ellenére, hogy a kommunista ideológia nyomása alatt be volt tiltva a lelkészképzés, mégis akadtak ifjak, akik az idősebb lelkészek mellett tanulva, három év után lelkesedve vették át a stafétát. A mostani lelkészek átlagéletkora meghaladja az 55 évet. De mégsem adják fel a harcot, hanem mindenikük vasárnaponként 3-6 gyülekezetben szolgál. A jelenleg 86 református gyülekezetben 21 lelkész működik. Magyarország jóvoltából jelenleg 3 ifjú kárpátaljai tanulhat a budapesti, egy pedig a debreceni Református Teológián. A falvák eléggé távol vannak egymástól, ezért annak a lelkésznek, akinek nincs kocsija, az adott gyülekezetek bérelnek. A sztálini rendszerben a lelkészeket kirakták a parókiákról és a templomokat államosították. A gyülekezetek így csak bérlői voltak saját templomaiknak. Az olyan templomokat pedig, amelyeknek nem volt állandó lelkésze raktárakká alakították. Ez a vallási elnyomás 4-5 éve már megszűnt. Meglepő az, hogy a gyülekezetek helyzete általában jó. A hívek többsége templomba járó. Ma már nagyon ritkán fordul elő, hogy a csecsemőt nem keresztelhetik meg. A templomok nagyon jó állapotban vannak. Régisége miatt néhány már műemléknek számít. Az emberek féltő szeretettel őrzik e templomokat, mert napról napra mind bizonyosabbá válik, hogy a hitük marad az utolsó, de legnagyobb kincsük, amit soha senki sem fog elvenni tőlük. Kulturális szempontból jobban állnak: a magyarság a KMKSZ-be tömörül, ami megfelel a mi RMDSZ-Unknek. (Folytatásunk záró része) Akkor megjelenik az Isten, és ezt mondja Mózesnek: „Bizony keménynyakú nép ez!” Őzjáráskor megdagad az őzbak nyaka, mert felhevül az elméje. „Téged, Mózes, naggyá teszlek — szól az Úr —, de ez a nép szemét. Hadd törüljem ki őket!” Mózes a népet az Isten népének hívja, az Isten azonban Mózes népének. Mózes azt állítja, hogy az Isten hozta ki őket Egyiptomból; az Isten azt állítja, hogy Mózes hozta ki őket. Mintha mondaná: „Semmi közöm hozzájuk!” Mózes porrá zúzza az aranyborjút, és megitatja azt a néppel. „Ha aranyat akartok imádni, itt van, igyátok meg.” Majd kardot ránt, és azt mondja: „Jöjjön hozzám, aki az Úr mellett van. Ragadjatok kardot, és lássatok munkához!” Közben könyörög szüntelen: „Múljék el a Te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet!” Még az Istennek is meg kell fordulnia. Az Isten enged. Int Mózesnek: „Menj, vezesd a népet, ahová parancsoltam. Az én népem lesztek!” Akkor belép Mózes a sátorba és megnyugszik. Ha nem is látja az Isten orcáját, érzi jelenlétét, jóságát, bocsánatát. Áldott dolog az Istennel való találkozás a sátorban. Ez az igazi istentisztelet. Drága Testvéreim, eljöttünk mi is, magyar református hívők, a világ minden tájáról, ebbe a Kisstadionnak nevezett sátorba, mert az Úrral van jelenésünk. Az Ő sátorába igyekszünk, mert annyi minden fojtogat. Sok a gyermekünk, kevés a kenyér, nem tudjuk gondjukat viselni, ez fojtogat. Nincsen gyermekünk, mert sok magyar gyermeket elvetéltünk, ez fojtogat. Minden De mindezekről a fenti sorok alapján nem lehet átfogó képet kialakítani. Ehhez az kell, hogy erőt és időt nem sajnálva meglátogassuk testvéreinket. * * * P.S. — Micsoda mélységes ihletés egyik elnyomott részről másik elnyomott részre nekünk szabad világ magyar reformátusainak!? Ezek az ifjak észre se vették mekkora történelmi napon érkeztek Kárpátaljára missziói útra. 1991. április 3-a Teleki Pál tiltakozó öngyilkosságának 50. évfordulójának napja volt. A szerkesztő. elmúlik, csak a fojtogatás marad bennünk. Amikor fiatalok voltunk, ezer választás állt előttünk, ma csupán kettő, és ez fojtogat. Szorongat az öröm, hogy elérkezett a politikai szabadság, de fojtogat a bizonytalanság és a félelem, a felelősség és az önállóság, ami ezzel jár. Szorongat az öröm, hogy az országhatár fellazult, de fojtogat a határokon túl élő testvéreink nyomorúsága, kiknek a szó szoros értelmében a torkukra fojtják a szót, és iskoláikat, egyetemüket visszaadni nem hajlandók. Szorongat az, hogy minden évben 17 ezerrel kevesebben vagyunk, de fojtogat az is, hogy egymással mégis olyan keveset törődünk. Ahogy a költő mondotta: „Embereit úgy prédába, mint nációk legelsője, s nem volt soha olyan drága, mit véreként nem hullatott.” Igyekszünk azért a sátorba, a Vele való találkozásra, hogy megszüntesse a fojtogatásunkat. Az a fehér hajú amerikai költő, aki a mi határunkban lakott, felesége és lánya tragikus halála után írta: „Imádkozni megyek, / Fájdalmaim hosszú folyosóján, / Eloltva kezemben a gyertyám, / Imádkozni megyek...” Jöttünk a találkozóra mindazokkal, akiket ugyancsak fojtogat az élet. Jövünk, hogy megadjuk az Istennek a tiszteletet, ami neki jár. Jövünk, hogy átadjuk neki azt, ami fojtogat. Eleget jártunk körbekörbe bocsánat nélkül. Itt az ideje, hogy elmenjünk hozzá, mert elfogad úgy, ahogy vagyunk, és elvezet minket is az ígéret földjére. Az Isten kegyelmi ajándéka az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Róma 6, 23 i.V.r l.Yv i.Yj. Vi\r -lY-t t.Y x Vi'-r i.» i-V-r Vi> A» Vi\r \Yj „Az Úr sátorába igyekszünk, mert annyi minden fojtogat” A szabadság igézetében Dr. Havadtőy Sándor amerikai lelkész igehirdetése a budapesti Kisstadionban
