Calvin Synod Herald, 1991 (91. évfolyam, 1-6. szám)
1991-09-01 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 12 — REFORMÁTUSOK LAPJA Református lelkészüdülő Mátraházán — a Kékes-hegy orma alatt — Mátraházán ez esztendőben is megtartotta a tiszáninneni egyházkerület a lelkészi továbbképző tanfolyamokat. Az eseménysorozat az elmúlt esztendőkhöz képest — mint az egész magyar egyházi élet — megváltozott. A rendszerváltozás új lehetőségeket adott a Tiszáninnen elé, melynek áldá-Lapunk szerkesztője hitvesével és lelkész-üdülő gondnoknőjével az épület előtt, mit ifjúkorában Ravasz László segítségével ő épített meg Diáküdülőnek. (Később a kommunista kormány az épületet küldetéséből eltulajdonította, de lelkész-üdülőként eltűrte.) Kárpátaljai lelkészek Mátraházán saival élt is az egyházkerület vezetősége. Az eddigiekhez képest a továbbképző újdonsága a kárpátaljai és a szlovákiai lelkészkollégák jelenléte volt. Általuk a magyarországi református gyülekezetek élete mellett a lelkészek megismerkedhettek némely szlovákiai, kárpátaljai és erdélyi gyülekezet életével, napi gondjaival, és bepillantást nyerhettek az ott zajló református életbe. Egy élet a külmisszió szolgálatában BABOS SÁNDOR 90 ÉVES Babos Sándor kolozsvári iparos szülők gyermeke. 1921—25-ig a Kolozsvári Református Teológia hallgatója. Majd a belmissziói törekvések buzgó munkása. Csendesen szolgáló, szerény megjelenésű iíjú. Nyelvhibás, s emiatt barátai nem ajánlják szószéki szolgálatra. Misszió elhívását — teológiai tanulmányainak befejezése után — Bázelben, a missziói iskolában kapja, ahol két évig tanul. Bázelből hazajőve Erdélybe, az Óromániában élő, szétszórt magyar reformátusok között készül a külmisszióra. 1929-ben főhatósága Lupénybe rendeli a bányászok közé pásztori szolgálatra. A munkások között sztrájk tör ki. A helybeli román csendőrség sortűzzel válaszol, amely — sokak között — egy református munkás halálát is okozza. Babos Sándor temeti. Igehirdetése azonban hatósági eljárást von maga után „államellenes izgatás” címén. Hat havi fogházra ítélik, de nemsokára királyi közkegyelemben részesül. Ezt követően egy év skóciai tanulmányút következik, ahol a misszióhoz szükséges angol nyelvet és a skót misszió munkáját tanulmányozza. 1933. augusztus 24-én Makkai Sándor püspök ünnepélyes keretek között bocsátja ki. A püspök áldásából idézek: „Menj, magvető és szórd az Ige magvát, ne gondolj arra, hogy sziklára hull, mert jó földbe is kerül... Mindig veled lévő testvéri szeretetünk legyen vigasztalásod, ha nagyon egyedül leszel...” Éppen október 31-én érkezik Mukdenbe (Mandzsúriába), ahol várják. A keresztyén templomban meghatottan énekli angolul a gyülekezettel: „E földön ti minden népek...” így íija le ezt: „Ujjongani szerettem volna örömömben... Csodálatos, áldott óra volt!” Fárasztó és veszélyes szolgálata közben minden este Isten oltalmában megnyugodva feküdt le: „...mintha csak az édesanyánk karjaiban volnánk és semmi veszély nem volna körülöttünk. Mennyire ujjongó valóság számunkra: Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én.” 1936-ban nyolc hónapra hazatér Erdélybe. Rövid otthonléte alatt több mint 100 gyülekezetben számolt be missziójáról. Hazatérésének és jövendő nehéz munkájának igen fontos eseménye volt, hogy Isten Lőrincz Mária lelkésznő és nőszövetségi titkárnő személyében feleséget és hűséges segítőtársat adott Babos Sándornak. 1937. április 9-én indultak most már ketten vissza Mandzsúriába és június 9-én Rév. Sándor Babos Rév. Mária Babos érkeztek meg. Szolgálatuk közben a világ eseményei a háború felé sodorják a népeket. De „mi, itt, Mandzsúriában még mentve vagyunk a háború hatásaitól... Az Isten tudja, hogy mit akar velünk és amíg mások egymást gyilkolják, addig mi keressük az alkalmat, hogy minél több emberrel találkozhassunk és szólhassuk nekik az evangéliumot.” Négy évi áldott szolgálatuk után utolsó levelük 1941. április 19. kelettel nyomtatásban is megjelent. Ez így fejeződik be: „Múlt héten hagyta el Mandzsúriát a fiatal misszionáriusnők utolsó csoportja... Bizony, nagyon megfogyatkoztunk, a 120 misszionáriusból alig maradt 50. Természetesen, a munka megkétszereződött minden vonalon... Mindamellett, megköszönjük Istennek, hogy békességet ad és lehetőséget a munkára...” Most pedig idézek az Egyesült Államokból, Alta Lomából írt leveléből: „Kedves leveled sok régi emléket hozott vissza a lelkembe... Magunkról szólva... hála Istennek, magas éveink dacára (88 és 90) még néha prédikálunk ott, ahol helyettesíteni kell. Most pünkösdkor a pasadenai lelkészt fogom helyettesíteni, mert neki zsinati gyűlésre kell mennie, Ligonierbe, Pennsylvania államba, ahol a Kálvin Zsinat vezetői gyűlnek össze évi gyűlésre. Mi 1947-ben jöttünk Amerikába, mert nem volt máshová menni. 1941-ben a japán és amerikai háború kitörésekor skót kollégáinkat a japánok vagy hazaszállították, vagy internálták. Minket, lévén magyarok, a németekkel háborús szövetségesek, munkánkban erősen korlátoztak. A háború végeztével négy éven át senkivel nem lehetett kapcsolatot tartani, sem a skótokkal, sem Erdéllyel, sem a magyarországiakkal. Teljesen egyedül voltunk három kisgyermekünkkel. Akkor egy skót bizottság jött ki Mandzsúriába, hogy megnézze, mi van velünk és mit lehet tervezni a misszió további jövőjéről. Ez a bizottság
