Calvin Synod Herald, 1991 (91. évfolyam, 1-6. szám)

1991-09-01 / 5. szám

CALVIN SYNOD HERALD-13-REFORMÁTUSOK LAPJA

„Az Úr sátorába igyekszünk, mert annyi minden fojtogat”

A szabadság igézetében

Dr. Havadtőy Sándor amerikai lelkész igehirdetése a budapesti Kisstadionban

elsősorban nekünk azt ajánlotta, hogy mielőtt a kínai kommunisták elfoglalják Mandzsúriát, menjünk Pekingbe, és onnan haza vagy valahová. Azt mondták, hogy próbáljunk Amerikába menni, mert Európa nagyrészt romokban van. így aztán az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Bizottságával és amerikai egyházi bizottságok segítségével hosszú várakozás után át tudtunk jönni Amerikába azzal a céllal, hogy egyévi itteni pihenés után újból felveszszük a kapcsolatot az erdélyi és a magyarországi missziói szövetséggel és hazamegyünk.

Ekkor nekünk már Észak-Erdély visszacsatolásából kifolyólag magyar útlevelünk volt. 1947 őszén és 1948 tavaszán naivan kértem Budapestet, hogy hosszabítsák meg az útlevelünket. A válasz visszajött azzal, hogy sem én, sem családom nem kaphatunk útlevél meghosszabbítást, ami magyarul azt jelentette, hogy Magyarországra nem mehetünk. így aztán számunkra nem maradt más hátra, mint sírásunkat visszafojtani, egy nagyot nyelni és itt maradni. Amerikai állampolgárok lettünk, s azóta itt élünk. A magyarországi kommunista kormány így minket is elintézett.

Visszatekintve, 54 év után azt mondjuk, hogy jól tette. 1947—75-ig itt szolgáltunk a magyarok és amerikaiak között. Még magyar templomot is építettünk, Connecticut államban. Gyermekeink itt nőttek fel, itt végezték el az egyetemet és ember lett belőlük. Nagyobbik fiunk, Sándor, már nyugdíjas ezredes a repülősöknél. László fiunknak önálló biztosítási irodája van. Enikő lányunk pedig mint tanár neveli a neveletlen,- összevissza színű és fajtájú amerikai gyermekeket.

1965 és 1981 között többször voltunk otthon, Pesten és Erdélyben, de már egészségügyi és öregségi okok miatt többet nem megyünk, bár jómagam igen szeretnék még egyszer visszamenni szülőföldemre, Erdélybe.

Szóval így vagyunk Ferikém. Minden napunkért hálát adunk Istennek, s csak arra kérem, hogy éltessen még addig, amíg 1941-től a mai napig megírhassam emlékeimet. 1933-tól 1941-ig mandzsúriai missziói munkánk és tapasztalataink már megjelentek Pesten a Missziói Szövetség kiadásában 1945-ben, Némethy Sándor külügymissziói utazótitkár (Erdély) összeállításában...”

Eddig a levél Babos Sándornak magukról írt részlete. Szívből óhajtjuk és kérjük Urunkat, hogy válhassék valóra terve és olvashassuk tervezett beszámolóját. Boldog reménységgel bízzuk életüket az Űr oltalmazó kezére Gaál Ferenc

A világtalálkozó budapesti megnyitójának ünnepi óráiban, a harangzúgás után elcsendesett gyülekezet egy olyan lelkipásztor igehirdetésére figyelt, aki 43 évi távoliét után nézett szembe magyarországi és kárpátmedencebeli gyülekezetek tagjaival és szólt hozzájuk közvetlen módon...

„ Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért felmegyek az Úrhoz, talán engesztelési tudok szerezni vétketekért. Visszatért Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Igen nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból csinált istent magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! Az Úr így felelt Mózesnek: Csak azt törlőm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem. Azért menj, vezesd a népet, ahová parancsoltam!” (II. Mózes 32:9-12, 30-34 a.)

Nagy öröm számomra, hogy 43 évi távoliét után ismét Magyarország földjén állhatok. Hozom magammal az Amerikában élő magyar reformátusok szerető üdvözletét és megannyi jókívánságát. Jó dolog itthon lenni újból annyi év után (...) Ha testben távol is voltam 43 éven keresztül, az éter hullámain (Szabad Európa Rádió — A szerk.) rendszeresen hazaszállt hangom. Itt köszönöm meg azt a sok szép levelet, amit igehirdetéseim visszhangjaként kaptam. (...)

Ittlétem szimbolikus is, mert jóllehet nincs törvényes felhatalmazásom rá, de személy szerint mégis képviselem a Nyugatra szakadt magyar református testvéreinket. Az elmúlt hét esztendő alatt alkalmunk volt felkeresni a Nyugaton élő református gyülekezeteinket. Meglátogattuk a Kanadában és Dél-Amerikában élő reformátusokat, közöttük az argentínai, uruguayi, brazíliai és venezuelai testvéreinket. Felkerestük az Ausztráliában és Dél-Afrikában élő magyar református gyülekezeteinket. Milyen megható volt istentiszteletet tartani azokkal, akikkel egy a hitünk, egy a vérünk, egy a múltunk, és akikkel egy szabad és boldog magyar református jövőről álmodunk.

És íme, az Isten meghallgatta a mi szívből jövő könyörgéseinket, és itt dicsérhetjük Őt egy szívvel, egy lélekkel. Erre hív minket a felolvasott szent Ige.

Milyen rendkívüli dolog az, hogy mi itt istentiszteletet tarthatunk. Negyvenöt éven keresztül mondották kritikusaink, hogy az istentisztelet a burzsoá-kapitalista világ csökevénye, az öregek menedéke a kizsákmányoló gazdasági világban; amolyan vészfék, ami az alsó társadalmi rétegeket kordában tartja. Azt mondották, hogy az igazi prédikáció a szociális tett. Kétségtelenül sok igazság van ebben az utolsó állításban. Cselekedetek nélkül nincs igehirdetés, tettek nélkül nincs igazi istentisztelet. A vallás ellenségei még tovább mentek, és azt mondták: „Az istentisztelet középkori maradvány.” Ez is igaz. Sőt mi több, nemcsak középkori, hanem őskori. Visszanyúlik a keresztyénség, sőt az egész emberiség történetének az őskorára. Akkor kezdődött el a mi hanyatlásunk, amikor lekicsinyeltük, kinevettük és abbahagytuk az istentiszteletet. Istentisztelet nélkül nincs munka. Az istentisztelet maga is munka, és megfordítva. A megújulás, az igazi élet ezzel kell hogy kezdődjön.

Miközben az istentiszteletet szapulták és tiltották, és mindenféle ravasz mesterkedéssel, vagy erőszakkal beszüntetni és kiirtani próbálták, hányszor gondoltunk Jeremiás prófétára, aki vagy 2600 esztendővel ezelőtt élt. Ő mondotta Jeruzsálem romjai felett: „Ne imádkozzatok ezért a népért. Ne imádkozzatok ez előtt a nép előtt. Nincs többé gyülekezet. Nincs többé istentisztelet.”

Jeremiás vágyakozva gondolt vissza még legalább ezer évvel előbbre, arra az időre, amikor az istentisztelet a legelevenebb volt. Az még akkor volt, amikor Mózes kihozta népét az egyiptomi rabszolgaságból. Vetetlen földön jártak. Terméketlen pusztaság körülöttük. Csak annyi kenyerük volt, hogy éhen ne haljanak, és csak annyi vizük; hogy szomjan ne pusztuljanak. Teljesen rá voltak utalva az Istenre. Az Űr pedig a sivatagon és sötétségen keresztül hűségesen vezette őket. Mózes sátrat ütött a táboron kívül. Az egész nép felvonult a sátorhoz. Míg a nép a sátoron kívül maradt, Mózes belépett a sátorba, hogy találkozzon az Istennel, mint ahogy barát találkozik a baráttal. „Ismerlek Téged” — mondotta Mózes. Az Űr így szólt hozzá: „Istenetek leszek. Név szerint ismerlek.” Mózes pedig így válaszolt: „Mi a Te néped leszünk.” Ennyi az egész. Csak ennyi volna csupán? Bizony csak ennyi, de ez bőven elegendő.

„Én vagyok az Űr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból a szolgaság házából.” így kezdődik a tízparancsolat is. Páratlan szabadságkiáltvány ez. Az Isten úgy mutatkozik be népének, mint aki a szabadságot hozza számukra. Ő az igazi