Calvin Synod Herald, 1990 (90. évfolyam, 2-6. szám)

1990-05-01 / 3. szám

CALVIN SYNOD HERALD- 12 -REFORMÁTUSOK LAPJA

KRÍZISBEN AZ EMIGRÁCIÓ?

Olvasandó: Máté Evan. 5:13-15 így szólt Jézus:,, Ti vagytok a földnek savai; ha a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják... Ti vagytok a világ világossága... Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak."

Múlt esztendőnknek, 1989-nek őszi hónapjai elképesztő változások robbanásaival mindenkit meglepett. A második világháború után negyven esztendőre Kelet-Európa népei történelmi mélyhűtésre voltak ítélve, amikor egy idegen nagyhatalom, idegen ideológiája alatt fejlődésüknek és történelmüknek ellentmondó éltformába voltak kényszerítve. De e végtelennek tűnő politikai tél után hirtelen és váratlanul olvadás történt. Mint a befagyott Duna jege, amikor meghasad, a feltornyosult, de mesterségesen visszafogott és elhalasztott változások tömege gyorsan próbálja utolérni negyven esztendő elvetélt lehetőségeit. Politikai jégzajlás van a Duna menti népek életében.

A mögöttünk levő pár hónap alatt a hihetetlen hihető lett, monolitikus abszolút hatalmak beton falai ellenállás nélkül omlottak össze. A magát győzhetetlennek kimondó Marxizmus-Leninizmus ideológiája vaspálcéjú, de agyaglábakon álló óriásnak bizonyult. Azok az eszmék, amikért negyven esztendőn keresztül milliók imádkoztak, szenvedtek börtönt, hátratételt, sőt halált is, amikért sokan kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, most végre vértelenül és ellenállhatatlanul végigsöpörnek Kelet-Európán. Két villanó kép a kakofónikus színekből jól fémjelzi a változás tömegét, és minőségét. Az egyik a Vatikán városból: a kommiszár és a vikár (a világ kommunizmus feje és a pápa) összefogózva ígérik, együtt fognak dolgozni a vallásszabadságért. A másik kép is radikális, Malta szigetén az USA elnöke „szovjet barátainkról” beszél, amikor óriási fegyvercsökkentésről és leszerelésről tanácskozik.

Testvéreim, kitört a — béke! Új fogalmakra, új viselkedési normákra, új probléma felvetésekre van szükségünk, ha a történelem jégzajló és áradó folyójával lépést akarunk tartani. Valóban forradalom van körülöttünk, egy korszak lezáródott és egy új, remélhetőleg jobb és szebb van születőben. Ilyen radikális változások sok embert megzavarnak. Amikor ismert, megbízható kategóriáink, szókincsünk és reflexeink többé nem működnek illetve nem alkalmazhatók a körülöttünk lévő világ leírására, akkor „változás sztresz” áll elő beláthatatlan következményekkel. Megszokott, beidegződött viselkedési szokások hirtelen máról holnapra elavultak lettek. A megváltozott helyzettel való analitikus szembenézést egyetlen, erkölcsi és vallási alapokon álló és gondolkodó ember sem kerülheti el.

A Nyugaton élő, emigrált magyaroknak különösen is szükségük van arra, hogy az új szituációban helyzetüket, jövőbeni szerepüket alaposan átgondolják. Sokan vagyunk, akiknek a demokratikus eszmék keresése és azok szolgálatának szüksége adta a vándorbotot a kezébe. Azzal a fogadalommal távoztunk, hogy elnyomott hazánk nemhivatalos, de morálisan kényszerített követeiként élünk és munkálkodunk, hogy szólni fogunk azokért, akik nem szólhatnak, hogy kimondjuk az igazat ott, ahol hamisságot terjesztenek, hogy nemcsak önmagunkért élünk, hanem azért a népért is, ahol születtünk és életértékeinket alapjaiban megkaptuk. A gondolkodó magyar emigrációnak, különösen 1956 óta egy meghatározott és életbevágóan fontos szerepe alakult ki.

Ilyen volt a szabad magyar nyelvű sajtó fenntartása, a külföldi közvélemény ébrentartása, a hazai rendszer felé való szükséges kritika elmondása stb. Általánosan jellemző nemes igyekezet volt arra, hogy a progresszív magyar eszméket, értékeket az emigráció próbálta átmenteni a jobb időkre, amikor azokat az anyaország ismét szabadon használhatja és terjesztheti. Az emigráció tudott csak, évekig, a magyarságnak mint nemzetnek az egységéről és oszthatatlanságáról beszélni, amikor egyszinten látta az óhazát a Kárpát medenceiekkel és a diaszpórával. A Magyar Református ökumené egyházi síkon ugyan ezt tette, amikor Egyetemes Magyar Református Egyházról beszélt függetlenül a politikai, gazdasági és földrajzi távolságoktól.

Ma a Kelet Európában folyó radikális változások az emigrációs életet is alapjaiban megváltoztatják. A szabadságra ocsuló milliók örömében mi is résztveszünk, sőt szeretnénk hinni, hogy egy kicsit talán a mi munkánk is segítette az olvadást és a jégzajlást. Boldogan tapasztaljuk, hogy Magyarországon a demokratikus eszmék térhódítása nyomán korábbi céljaink, reményeink egymás után megvalósulnak. De ez a folyamat az emigrációs életforma lábai alól, és ezt ki kell mondanunk, kihúzhatja a szükségesség szőnyegét. Ha Magyarország valóban szabad lesz, mi lesz a raison d’etre-je az emigrációnak? Van-e, lesz-e a mi szerepünkre szükség? Hogyan lehetünk további hordozói annak a lámpásnak, amely szabadon, millió számra éghet elhagyott hazánkban? Ha az emigráció ezekre a kérdésekre nem tud erkölcsi, sőt teológiai választ adni, akkor mint életforma krízisbe kerül, a történelem feleslegessé teheti.

Érdekes módon, sajnos, ez a kérdéscsoport nem új a magyar történelemben. Elmondhatjuk, hogy a modern emigráció Kossuth és követői sorsával kezdődött, akik 1849 nyarán, kényszerből Orsovánál elhagyták az országot és Törökországba menekültek. Kifejezett céljuk az volt, hogy kívülről folytassák a harcot az elnyomók ellen. Ennek a szerepnek az elfogadása men-