Calvin Synod Herald, 1990 (90. évfolyam, 2-6. szám)
1990-05-01 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD tette meg őket a „gyáva elfutás” és a mártirsors elkerülésének vádjától. Húsz éven keresztül egységesen a nemzet erkölcsi képviselőinek tekintették magukat, a magyar ügynek a világ felé való jogosult interpretálóinak. Az ő emigrációjuknak a krízise 1867-ben történt a kiegyezéssel. Helyre állt a jogrendszer, béke lett az ország és uralkodója között. A „haza bölcse” Deák Ferenc és társai úgy érezték, hogy 1848 eredeti céljai beteljesedtek. Az emigrációt a kiegyezés megosztotta. Sokan nem fogadták el Kossuth magyarázatát, hogy ez csak fél szabadság, a harcot nem szabad feladni. Az emigrációnak nagy része hazament. Vár a Haza, mondották, otthon a helyünk, vége a harcnak, békés építőmunkára van mostmár szükség. Erőltetett történelmi párhuzamoktól mindig őrizkedni kell, de a száz esztendővel ezelőtti helyzetnek kérdései ma is lényegbe vágóak. Ha nemcsak egyéni érvényesülésért vagyunk nyugaton, hanem közösségi felelősséget is magunkra vállaltuk, akkor vagy találunk új, méltó szolgálati területet, vagy csak az egyetlen morális életforma marad: újra haza vár a Haza! A hívő ember emigrációs életének mai, exisztenciális problémájából Krisztus Igéje adhat kiutat. Jézus a sóról mondott példázatában két dologra figyelmeztette tanítványait. Figyelmeztetett arra, hogy ha a sót nem használják, akkor megromolhat és nem jó semmire csak arra, hogy kidobják. Isten őrizzen attól, hogy emigrációs életünket egy büntető kidobásnak fogjuk fel. Nem azért vagyunk itt, mert szülőhazánkban ízetlen sók lettünk. (Persze ez a lehetőség is fennáll, mérlegelni ezért ezt is kell egyénenként.) A példázat lényege az, hogy a sót sózásra használják, ez a sorsa. Zamatát, ízét tehát exisztenciájának lényegét csak szétszórva, diaszpóra állapotban tudja átadni környezetének. Krisztus világosan aláhúzza: a jó sóra mindig, minden helyzetben szükség van. Fontossága sosem avul el, nem lehet helyettesíteni. így tehát Isten a hazai események fordulásával nem szüntette meg szolgálati területünket hazánk felé, hanem éppen ellenkezőleg azt átalakítja és kitágítja. A negyven esztendeig jég alatt élő nép hallatlan hátrányokkal és problémákkal áll be ismét a szabad nemzetek sorába. Éppen ezért más előjellel és más módszerekkel, de új, nehéz feladatok várnak minden felelősséget érző és a diaszpórában élő „só szemre”. Kelet- Európa és benne Magyarország égető problémáit is csak nemzetközi kooperációval lehet megoldani. Itt lehet a nyugati emigrációnak felmérhetetlen jelentősége. Ezért ennek a diaszpórái csoportnak nagyobb fontossága lehet, ha helyzetéből adódó előnyöket és lehetőségeket jól felhasználja, mint bármi máskor. A számunkra fontos Magyar Református ökumené esetében ez azt jelenheti, hogy felgyorsított- 13 -________________________________ A Princetoni Teológiai Szeminárium volt elnöke, a Princetoni Teológiai Kutató Központ alapítója és nyugdíjas főtitkár-gondnoka február 19-én, életének 70. évében elhunyt. Pályafutása során dr. McCord kiemelkedően szolgálta az egyházat mint lelkész, mint tudós, mint egyházi vezető és mint államférfi. 1919-ben született a Texas állambeli Rusk-ban. 19 évesen fejezte be tanulmányait az Austin kollégiumban, majd a Texasi Egyetemen szerzett diplomát 1942- ben. Továbbá tanulmányokat végzett a Harvard Egyetemen, az Edinburgh-i Egyetemen és a Union Teológiai Szemináriumon, mielőtt megkapta lelkészi oklevelét az Austin Presbiteriánus teológiai Szemináriumtól 1942-ben. A Presbiteriánus (református) Egyházban szentelték lelkésszé 1942-ben, s ebben a minőségében szolgált a Westminster Egyháznál Manchesterben, New Hampshireben és később Austinban az Egyetemi Presbiteriánus Gyülekezetnél. 1952-ben dr. McCord visszatért az Austin Szemináriumhoz, amelynek dékánja és dogmatika professzora lett. 1959-ben a Princetoni Teológiai Szeminárium elnökének és professzorának választották meg. Épületeket emeltetett a fakultások és a diákok számára. Az ő munkásságának köszönhető, hogy Kelet-Európa, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyházaiból diákok százai folytathattak tanulmányokat a Princetoni Szeütemben, teljesen új bizalmi légkörben talán egy ökumenikus utazó lelkész beállításával célegyenesen dolgozhatunk az Egyetemes Magyar Református Egyház építésén. Van még egy fontos üzenete a Krisztusi példának. A só miután átadta ízét, zamatát környezetének felszívódik, megsemmisül. Az égő gyertyának képe is hasonló életformáról beszél. Égnie kell, világítani de ez csak önfeláldozás árán lehetséges. De ez a sors nemcsak a diaszpórára vonatkozik, hanem Krisztus minden tanítványára bárhova is szórta őket a Mester keze és ez nem krízis jelenség, hanem Istennek ígéretes akarata. Rév. László M. Medyesy Ph.D. _____________REFORMÁTUSOK LAPJA mináriumon, köztük a mi óhazai anyaegyházunk ösztöndíjas teológiai hallgatói is. Még a Princetoni Szeminárium elnöke volt, amikor megalapította a Teológiai Kutató Központot Princetonban. 1983-ban vonult nyugdíjba és vált a Központ vezetői testületének titkárává és gondnokává. Innen 1989- ben vonult vissza. Pályafutása során tiszteletbeli címekkel ismerte el dr. McCord munkásságát a Genfi Egyetem, a Torontói Knox College, a Debreceni Református Teológiai Akadémia, az Edinburghi Egyetem, a Kolozsvári Egyesült Protestáns Teológiai Intézet és számos egyesült államokbeli college és egyetem. 1986-ban a Templeton-díjjal ismerték el. Feleségét, Hazel Thompson McCordot már korábban elvesztette. A világ-egyház vesztesége között a legnagyobb veszteség a miénk, magyar reformátusoké. Debrecen a dísz-doktori címmel való megtisztelése alkalmakor magyar kálvinista palásttal is megajándékozta, mit büszkén viselt vállán nemcsak közöttünk való forgolódásaiban, hanem angol-szász szószékeken is. Legfőbb kitüntetésünk volt az 1980. évi Egyházkerületi Közgyűlésünkön Pittsburghban tartott felejthetetlen előadása, amikor Egyház Kerületünk kitüntette és megünnepelte magyar reformátusságunk legnagyobb barátját. r ELHUNYT DR. JAMES I. McCORD 1
