Calvin Synod Herald, 1986 (86. évfolyam, 1-6. szám)

1986-06-01 / 3. szám

CALVIN SYNOD HERALD

— 12 —

REFORMÁTUSOK LAPJA

gi hatására kívánok összpontosítani, mégis csak Babits Mihály, ill. Szerb Antal idevonatkozó írásait szedtem elő. Mindketten nemcsak tanulmányozói, de lelkes szellemi követői lettek Erasmusnak. Babits “a reneszánsz Voltaire’-jének titulálja Erasmust, mert ő is tudós, ugyanakkor nagy csúfolódó volt, mint évszázadokkal később a francia felvilágosodás mosolygó bölcse. Babits kihangsúlyozza, hogy ugyanakkor, mikor “a bizánci szellem rég megmerevedett, magába zárkózott és elposhadt”, ugyanakkor Bizánc nagy feladatot teljesített azzal, hogy a régi görög irodalom remekeit megőrizte és átadta a reneszánsz Európájának. Itt jelentkezett Erasmus halhatatlan szerepe! Akkor, mikor a görög tudás ismét kezdett terjedni, “Erasmus nagyban fordította a görög szövegeket latinra és ő adta ki először a görög újszövetséget nyombatásban. Mert ekkor már könyvnyomtatás is létezett, s Erasmus egészen modern típusú író, amilyen nem volt a késő római-kor óta. "(Babits M.: Az európai irodalom története. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957, 153. old.)

Szerb Antal évekig foglalkozott Erasmus tudományos munkásságával és helyesen jegyezte meg, hogy míg az itáliai humanisták úgy érezték, hogy a tiszta latin nyelv újjáélesztésével viszszatémek az antik Róma nagyságához, fajtájuk ősi gyökereihez, addig Erasmus nem érte be ennyivel, hiszen ő“...a kereszténység tiszta, romlatlan ősforrásaihoz akar visszatérni. (...) Az evangélium eredeti szövegét keresi, életének főműve a görög Új-szövetség kiadása. Az északi humanistákat a vallás és az egyház égető kérdései foglalkoztatják és legfőképpen az, hogyan egyeztessék össze kereszténységüket az antik iránt érzett rajongásukkal. Ezért is szereti annyira és adja ki Erasmus szellemi ősét, Szent Jeromost. ” (Szerb A.: A Világirodalom Története, 264. old.)

Szerb Antalra még a későbbiekben visszatérek, hiszen őnélküle még nehezebb volna megközelíteni Erasmust, ezt az önmagával is küzdő, óriási és komplikált elmét. Előbb azonban — némileg a kronológiához is alkalmazkodva — műveinek egyik hatalmas mérföldkövét kell bemutatnom: e művet, melynek címe ez volt: “A balgaság dicsérete. "(Encomium Moriae: 1509.) Babits említi, hogy a “reneszánsz Voltaire-je” teljesen felszabadult s mindenen felülemelkedő szellem, hiszen Biblia-kommentárjában sem törődik az Egyház felfogásával. A “Balgaság dicséretében” is “mindent kicsúfol, — egészen a pápáig.” Úgy mutatja be az emberi bolondságot, mint olyan, történelmileg sajnálatosan visszatérő emberijellemvonást, mely mindig önmagát dicséri. Itt már megint szinte elmaradhatatlan Szerb Antal idézete: “Az élhetetlen okos ember irigyli a szerencsés butákat, akiknek ölébe hull minden hatalom és dicsőség. Az író olyan swifti kajánsággal tréfál az egész érvényben levő értékrendszer fölött, mint akinek lelkét igen mélyen átjárta már az általános kétkedés. "(266. old.)

E “százarcú” embernek csupán egyik arca az, melyben tudós-oktatónak, pedagógusnak mutatkozik. Az 1511-ben megjelent “De Radoné Studii"(A tanulás módszere) c. munkája azt bizonyítja, hogy gyakorló tanárnak is kiváló lett volna. Igazi fénykora 1516 után következett és ez az a korszak, mely már elválaszthatatlan Luther fellépésétől. Mint tudjuk, Luther Márton, a nagy német reformátor 1717. október 31-én szegezte ki tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára, alkalmazkodva ama korabeli akadémiai szokáshoz, mely szerint vitára hívná ki azokat, akik tételeit kétségbevonnák.

Erasmus és Luther. Rotterdami Erasmus, a “reneszánsz Voltaire-je”, ki már 1500 körül Európa “nagy csúfolódójának számított, kit antik tanulmányai arra késztettek, hogy a kereszténységnek — a pápaság előtti — tiszta, romlatlan ősforrásaihoz való visszatérés lehetőségeit kutassa, s aki az emberi balgaság kigúnyolását még arra is felhasználta, hogy még a pápaság feltétlen authoritását is kétségbevonja — maga sem sejtette, hogy “előőrse" lesz a pár év után jelentkező reformációnak. Levelezésével — ösztönösen, bár nem feltétlenül tudatosan — alaposan aláásta a Szentszék korabeli tekintélyét. Érdekes, hogy még 1516-ban megjelent latin nyelvű Űjtestamentum-kiadványát is általában úgy kommentálják, hogy ezzel Erasmus “a reformáció intellektuális atyja ” lett.

“Erasmusnál inkább senki sem egyengette Luther útját, — írja Szerb Antal. — Luther fellépését készítette elő bibliakritikájával, valamint a skolasztikus teológia ellen való harcával. Eleinte a

legnagyobb örömmel üdvözölte Luthert, — de mikor látta, hogy Luther tettének következményei messze túlnőnek az irodalmi és hittudományi vita határain, visszavonult. Hiába unszolta valamennyi német humanista, az egész szellemi Németország, hogy álljon Luther mellé és tekintélyével védelmezze meg, semleges maradt, mert Luther ellen fordult, a hagyományok érdekében szállt síkra, bár az ellenreformáció kezdődő munkálataiban nem volt hajlandó részt venni.”(A Világirodalom története. 265. old.)

Helyesen jegyzi meg Szerb Antal, hogy e magatartása egy kissé “gyávaság” is volt, de ugyanakkor “bátorság” is. Félt a felelősségtől, a komoly harctól, nem mert az irodalmi vita határán túllépni, de “...vajon van-e nagyobb bátorság ennél a gyávaságnál: nem foglalni állást olyan korban, amikor még a kövek is állást foglalnak, békét hirdetni és békésnek maradni olyankor, mikor még a csecsemők is kardot ragadnak?" (265. old.)

Erasmus nem akart harcolni; a görög bölcsek példája nyomán ő csak szép, ápolt kertben való sétára vágyott, idillikus lakomán szeretett humanista társakkal együt elmélkedni a klasszikus művek szépségéről. Álma a “seranitas”, a szellem derűje volt, azé az őszi ragyogású békéé, melynek ő volt az első nagy írója a nyugati irodalomban. Irtózot a “vallásháború” gondolatától; szeretett gúnyolódni, de nem voltak egyházat-reformáló hajlamai. Távol állt tőle a lutheri puritánság is, hisz mindennél többre tartotta az eleganciát, a világi műveltséget. Jól jellemzi őt és a hozzá hasonló humanistákat ez az idézet is: “...a német humanizmus éppen fénykorában szatirikussá válik és gyilkos gúnnyal állít pellengérre és tesz nevetségessé mindent és mindenkit. Ez a humanizmus a nagyon okos emberek tragikuma, akik a többieknél előbb veszik észre, hogy baj van, de nem látják meg a kivezető utat. "(Juhász Andor: A világirodalom élettörténete. Révai, 1927., 188—189 old.)

Luther fellépésével tehát (1517) új periódus kezdődött Erasmus életében és filozófiai felfogásában. Változatlanul “római katolikusnak hirdette magát, igyekezett elhatárolni magát Luthertől, a világért sem akart “egyik oldalhoz” sem tartozni; sem az általa is élesen kritizált pápasághoz, sem Luther-