Calvin Synod Herald, 1982 (82. évfolyam, 1-6. szám)
1982-02-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 9 — REFORMÁTUSOK LAPJA CALVIN SYNOD HERALD Founded in 1900 Official Organ of the Calvin Synod-United Church of Christ Vol. 82, No. 1, 1982. February REFORMÁTUSOK LAPJA A Kálvin Egyházkerület hivatalos lapja 82. évf., 1. szám, 1982. február Végtisztességtétel, búcsúmondás Amit elmúlott évszázadokról, ezredekről tudunk, azt a keveset a régi sírok néma lakói mondták el azokkal az apró-cseprő dolgokkal együtt, amikkel elmaradó szerettei örök nyugalomra helyeztették őket. Ezért beszélnek az ősi sírok, sokszor hangosabban minthogy azt a modern világ technikai zakatolásához szokott fülünkkel meghallanék. Régenten is, ma is mélyen-sújtó problémája az embernek az elhunythoz való viszonyulása: mit, hogyan tegyünk, hogy méltóképpen indítsuk örök útjára azt, akit majd mi is követünk szép időrendben, vagy előbb, vagy utóbb. (Mit is jelenthet pár esztendő az örökkévalóságban!) Milyen formája legyen a mi búcsúmondásunknak ebben a cifra, modern világban? Szükségtelen a halál tragikumát még tragikusabbá tenni, de szükségtelen azt letagadni is. Ami szükséges az az, hogy rámutassunk Arra, Akinek a kezében van ez az élet is, meg az elkövetkezendő is. Mily nagy segítségünkre van nekünk ebben a mi református hitbeni-örökségünk azokban a csodálatosan szép temetési énekekben! Sajnos, nagyon kevés alkalom van ezek gyakorlására éppen a nap-közi temetés miatt, ahol a szűk családi körön kívül alig vannak. Az orgona szól, lehet, hogy az orgonista, meg a pap énekel, talán még egy-kettő a gyászolók közül. Ezzel kapcsolatosan hadd hívjam fel az én református atyámfiainak figyelmét arra, hogy ideje abbahagyni a délelőtti, avagy délutáni temetést és elkezdeni az estéli temetést. Amikor sokkal többen ott tudnak lenni és amikor a temetési szertartást hitünk-szerinti értelemben gyülekezeti szolgálattá tudjuk tenni, mivelhogy annak mindig ebben volt meg értelme. "Privát" temetéseket mi nem ismerünk. (Kivéve néhány rendkívüli esetet, mint az öngyilkos, ismeretlen, kivégzett, etc., temetése.) Sokszor megesett velem kapcsolatosan is, hogy a "virrasztóban" — a temetés napja előtti estén — a ravatalozó üzlethelyiségében több, mint százan voltak, de másnap délelőtt a fél-tizenegy-órás templomi temetésen csak 12-en voltak! Azután: az egyház szolgái, az igehirdetők nagyon jól tudják, hogy amikor elsuhint a nagy-kaszás felettünk és kivágott valakit az élők közül — a megmaradóknak nagyonis tágranyílt a szíve az élet múlandósága felett! Még a legcsökönyösebb hitetlennel is lehet ilyenkor beszélni. Nagyon sok ember ilyenkor döbben rá arra, hogy ideje bizony dolgokat elintézni az Istennel is, mert ma neked, holnap nekem harangoznak. A halál-tudatnál semmi nem dobja jobban az embert az Isten karjába, amikor a legmélységesebb emberi érzelmek megnyílnak: a félelem, a reménység, a szeretteinktől való eltépettetés mérhetetlen fájdalma és egyebek, mind-mind, mint hivatlan vendégek egyik napról a másikra megjelennek és beleülnek szívünk pitvarába. A keresztyén szolgálat nagyszerűsége épp ebben van. Mert valakinek valamit mondani kell ekkor. Hirtelen megszomjazott telkeknek valakinek italt kell adni. Lapos, üres kis dicshimnuszok a koporsó mellett nem elégítenek ki senkit. Olyanok ezek az "eulógiák", mint a szárnynélküli madár, aki szárnyszegetten szalad, csapdos, ugrál csak éppen felszállni képtelen. Pedig valamikor az embernek lelki szükséglete van arra, hogy felszálljon lélekben e földnek porából a magasabb régióba, ahol találkozik Azzal, Aki egyedül adhat értelmet még ennek a szörnyű tragédiának is. Ha pedig értelmét találok neki, akkor vigasztalást is kapok. A kettő együtt jár, éspedig ebben a sorrendben. Én tapasztalatból szólva, nagyon ajánlom lelkésztársaim és egyházi vezetőink, tagjaink figyelmébe ennek a rövid cikknek a tartalmát és értelmét. Nem új dologról van itt szó, hanem régi örökségünknek a folytatásáról egy új világ közepette. Hadd zengjen bátran, félelem nélkül a diadalmas húsvéti ének ezután is: Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére. Ne soványítsuk le, ne sikkasszuk el egy kis nyulfaroknyi szolgálat keretében azt, amikor annyi mondanivalónk van, annyi éhező, fáradt, félelemmel telt emberi szív számára, hogy van Urad, van Gondviselő Jógazdád, van Aki ott vár a nagy kapun túl, ahol nem lesz már szenvedés, betegség, fájdalom, egyedüllét. Ahol szemtől-szembe látod majd Krisztusod, Aki földi porod felett megállt, Aki megmentette lelked a haláltól, Aki szószólód lesz, amikor ítél az Atya élők és holtak felett. Elek Áron
