Calvin Synod Herald, 1982 (82. évfolyam, 1-6. szám)
1982-04-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 10 — REFORMÁTUSOK LAPJA nem várja el senki, hogy kockáztassunk! Különösen nem, egy idegenért (mint Jézus volt Pilátusnak). Józan ész és logika is van a világon. Mindez oly magától értetődőnek tűnik. De hol lennénk, te és én, ha az Isten is ilyen ésszerűen gondolkodna? Milyen esélyünk lenne a bűneink megbocsájtására, vagy az örök életre, ha Jézus, Pilátus döntése után egyszerűen azt mondta volna, hogy “Keresztre feszítés két rabló között?! Azt már nem! Ez már túlmegy a logika határán!” — és isteni hatalmával élve, nem vállalta volna a váltsághalált? Vagy, hogy a magam szemszögéből nézzem: Számomra megdöbbentő még a gondolata is annak, hogy amikor a budapesti utca golyó-szántott cementjén feküdtem, negyven méterre egy kelepelő géppuskától, sebesülten, várva a következő sorozatot, mely nem a cementet, hanem engem szánt fel, hol lennék most, ha az én teológus barátom, aki berohant a golyózáporba és kicipelt engem, a józan ész logikus útjait választva, gondolkozni kezdett volna egy ésszerűbb megoldáson — mert lássuk be, mindennek van határa. A katonák, Simon és Pilátus, viselkedése, mindmind valami emberi gyengeséget tár elénk, nem csupán velük, hanem magunkkal kapcsolatban is. Nem oly fennkölt, vagy tiszteletre méltó a mi emberségünk, mint mi azt hinni szeretnénk. A fenti képek bizony megszégyenítően meztelelenül és sután tükrözik emberi természetünket. Oly szépen zeng az énekünk, hogy: “Keresztedre búsan nézünk, Érted, veled mi is vérzünk, Mert miattunk omlott véred, Bűneinkért lett ily véged. ” Hisszük ezt? Vagy könynyebb a lelkiismeretünknek, ha a katonák, Simon, Pilátus, a tömeg, vagy a zsidó főpapság lidérc-képeire hárítjuk a felelősséget? Miért is ismernénk el, hogy a mi életstílusunk, szeretetlenségünk, sebző pletykánk, önzéseink szegezték Őt a keresztre? Hogy mi űzünk gúnyt belőle embertársainkban. Hogy bennünk nincs sem hajlandóság, sem segítő-készség, hogy mások keresztjét vonszoljuk, ha nem muszáj. Hogy mi nem állunk ki az igazságért, keresztyénségünkért, magyarságunkért, embertársainkért, ha ez vesztességet, vagy népszerűtlenséget okozna számunkra. Sokszor emlegetjük az Isten szeretetét, mely oly csodálatosan ábrázolódik ki a kereszten. De ez az ábra csak a mi bűneink sötét hátterében — melyek őt oda juttatták — válik igazán látható képpé. Csak úgy érthetjük meg igazán a kereszten haldokló királyunk szeretetét, ha előbb megértjük azt, hogy kú hogyan, és kiért szegezte Őt oda. Ha nem tudjuk magunkat azonosítani a katonák, Simon, Pilátus, a rablók, vagy a tömeg magatartásával, akkor számunkra a keresztre feszített Jézus szeretete ésszerűtlenség marad. Nagyon megrázó történet ez. A király, aki értünk adja életét, a király, akinek szimbolikus keresztjét két arany gyertyatartó közé szeretjük állítani, de aki kivetetten, meggyalázottan, véresre verve, két rabló között adta vissza Atyjának lelkét. A király, akinek uralmát nem akarjuk elismerni életünk felett, akit mi feszítünk meg, akit mi gúnyolunk, de aki jött és önként halt meg érettünk, mert szeretett minket, minden szeretetlenségünk ellenére. Tehetett ennél többet? Newcomb Richard írta a Titanic tragikus elsüllyedésével kapcsolatban, hogy “Ez egy korszak végére tett pontot. Az emberiség ettől kezdve nem helyezheti teljes bizalmát ön-önmagába, vagy kezemunkájába. ” Nagyon hasonlók az én érzéseim is, amikor a keresztre tekintek, mert az, az én magamba, vagy munkámba vetett hitem végére tesz pontot. Sőt ez emberiségbe vetett hitem végére is. De ennél sokkal többet, egy kezdetet is jelent. A szó: “szeretet” megértésének a kezdetét. “Ember vagyok, nem tudok szeretet nélkül élni!” — mondta Van Gogh Vincent, a híres festő. Egyikünk sem tud. Ezt az életet adó szeretetet nyújtja le nekünk Jézus a keresztről. Igen, ez valóban egy nagyon megrázó és nyugtalanító történet. Mi nagyon igyekszünk, hogy Jézustól megszabaduljunk, hogy Őt keresztre juttassuk, de ennek ellenére Ő az életét adja, hogy bennünket megváltson — ez az Ő győzelme, a szeretet diadala. S mi nem igen mondhatunk többet valami ilyesminél, mint: ‘‘Ave, Cristus, Victor, Imperator!” (Üdvözlégy Krisztus, győztes Király!) — bár nem akarom elismerni győzelmed és királyságod —, de köszönöm, hogy győztél, hogy királyom vagy, minden érdemtelenségem ellenére. Szűcs Zoltán Kodály Emlékbizottság alakult KODÁLY ZOLTÁN, a huszadik század új magyar zenéjének korszakalkotó mestere, zenekultúránk egyik megújítója 1882. december 16-án született. A zeneszerző, népzenetudós és pedagógus születésének centenáriumáról, a magyar és az egyetemes művelődés kimagasló alakjának munkásságáról egy esztendőn át tartó programsorozat keretében emlékeznek meg Magyarországon és a határain túl egyaránt. Az évforduló méltó megünneplésére megalakult a Kodály Zoltán Emlékbizottság. A testület feladata annak a rendkívül gazdag programnak az összehangolása, amelyben hangversenyek, zenei események, tudományos tanácskozások, az évfordulóhoz kapcsolódó zenepedagógiai tanácskozások, új kiadványok és hanglemezek, valamint rádió- és televízióműsorok egész sora kap helyet, s amely az intézmények, művelődő közösségek öntevékeny kezdeményezései alapján jelenleg is napról napra újabb és újabb elképzelésekkel bővül. Az emlékbizottság centenáriumi felhívás kibocsátásáról is tárgyalt. Az évfordulóhoz kapcsolódva számos új hanglemez és zenei kiadvány lát napvilágot az idén és a jövő év első felében, s koncertközvetítések egész sorával, illetve önálló produkciókkal készül a centenáriumra a rádió és a televízió. Fontos része a tervezetnek, hogy az iskolák is felhasználják az évforduló adta lehetőségeket zenei anyanyelvűnk ápolásában, az ismeretterjesztésben. A tudományos események sorában a Magyar Kodály Társaság elméleti konferenciát rendez a művész zeneszerzői, pedagógusi és népzenekutatói munkásságának kérdéseiről. Már eddig is huszonöt országból érkezett hír arról, hogy ünnepi programmal készülnek az évfordulóra, az előkészítésben nagy részt vállal a nemzetközi Kodály társaság, s a külföldi magyar kulturális intézetek háló(Hazai Tudósítások)
