Calvin Synod Herald, 1978 (78. évfolyam, 1-12. szám)

1978-11-01 / 11-12. szám

12 CALVIN SYNOD HERALD ILLYÉS „BREVIÁRIUM” A magyarságot attól fogva számíthatom magyar­nak, amitől fogva viselkedésében rendszert látok, ami­kortól egyforma érintésekre egyforma mozdulattal re­­agál. Magyarrá a magyart tehát kétségtelenül nyugat tette. Ide érkezve vált igazán mássá, itt kapta legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavág­nia; azt hogy ki, azt itt tudta meg, úgy, hogy tudtára adták. Ha nem akarta legyilkoltatni magát, magyarrá kellett válnia. A nyugat markába került meg-megszorított ma­gyarságból értékei úgy csurrannak, mint a szőlő leve a szorító ujjak közül. Pusztán csak hadi erények vol­tak ezek? Kötve hiszem. A harcias nép csak támadni tud, védekezésében összeomlik, erre épp az előttünk és utánunk járt kísérletezők hosszú sora a példa, az avaroktól a törökökig. Az első magyar csoda (csoda, mert okait nem ismerjük) akkor következik be, mi­kor nyugatot kalandozó, a kidőlt víz módjára szerte­­áramló magyarság a visszaütő veszély pillanatában egyszerre összefut, összeáll, merev egységgé válik, a német és a cseh hadak véres fejjel tántoruinak vissza róla. Tudunk csatákat veszteni, anélkül, hogy földet vagy szabadságot vesztenénk. Nép ily módon, ekkor lesz ország. Államot is, országot is így kaptunk nyugat­tól. Az erő, a szikra bennünk volt, a nyugatiak acéla kellett, hogy kicsillanjék. A magyarságot magatartásán kívül arról ismerem meg, hogy bőrén alig van anyaszülte-érintetlen felület; kéreg és sebhely borítja. Kéreg arrafelé, ahonnan nem veszély, csak súrlódás érheti és sebhely arrafelé, ter­mészetesen, ahonnan azokat a csapásokat kapta, ame­lyek nem az ellenség jó természete s szándéka miatt nem lehettek egytől egyig halálosak. Recrudescunt vulnera ... valahányszor a magyar­ság nemzet, mindig vérzik; nemzeti létét a fájdalom tudatosítja; akár a beteg, kínjai révén ébred arra, hogy ki volt és kilehetne még, ha sebei hegednének. De ellenségeit sebesülten is félrevezetni. Már a földön he­ver, a gyilkosok már a kegyelemdöfésre emelik kar­jukat, amikor váratlanul felugrik. Ez a megújulás a nagy magyar rejtély. Mert a talpraugrás után megint csak földre terül, — hogy újra erőt gyűjtsön. Meddig bírja ezt a harcot? Vagy elterülése is az ösztön okos­sága, a fűbe, a gyökerekbe kapaszkodva akadályozza meg, hogy kituszkoh’ák e földről? Miért e kétségbe­esett szívósság? A barbár konoksága ez, aki a hadi­fogságban sem idja meg magát, vagy valóban örök életre van ítélve? Rendeltetése van? Európai itt-tar­­tózkodásának második félezredében valahányszor földre dől, ellenségei a szó betűszerinti értelmében megnyúzzák. Üj és új külsőben jelenik meg, de maga­tartása az új külső alatt is mindig a régi. Látom az ellenséget, de csak ebből tudom, hogy hol kell harcvonalba állanom s nem abból, hogy hol van az én védeni valóm, hol az a terület, amelyre az ellenséget nem szabad beengednem, mert az a föld már az én kincseimet és isteneimet rejti. A szalmát az idő kirostálta, a földbe újra legfel­jebb trágyának került; a fáraók búzaszemeit most is vissza lehetne varázsolni: a gúlákban lelt magvak négy­ezer év múlva is kikeltek. De hogyan énekelne az énekes, ha ráparancsolná­nak, hogy áriáiból mondjuk az é, vagy cisz hangokat a skála minden fokozatán hagyja ki, helyettük pislant­­son, vagy nyeljen egyet, vagy még ötletesebb: úgy ugorja át azokat, hogy a hallgatóság észre se vegye? Tudna egyáltalában énekelni? Így énekelek én. Ma­gamban jó ideig kérkedtem azzal, hogy ha másban nem is, e különös énekmondásban majdnem művészi tökélyt értem el: a kényes hangokat sokszor sikerült úgy ejtenem, hogy a szigorú fül csak holmi zümmögést hallott, a jóakaratú hallgató azonban pontosan tudta, mit kell oda illesztenie, sőt akadtak, akik úgy meg­érezték a hangot, hogy maguk énekelték bele a csönd­be. Keresztény költőnek lenni igen nehéz: vagy te­remtés, vagy könyörület. Magyar költőnek lenni köny­­nyű, de igen veszélyes, nagyszerű torzóink sora rá a bizonyíték. A fékentartáshoz, a harchoz nem elég erő; szívósság és ügyesség is kell hozzá. Tudod, miről látni, hogy magyar vagy? arról, hogy soha nincs egy nyugodt pillanatod. A mongolok ferde szeme, nyakamat teszem rá, a leselkedéstől ferdült meg. Azzal vígasztalom magam, hogy úgy vagyok nyug­talan, mint az iránytű. Azt hiszem, eddig, a legna­gyobb zűrzavarban is, sejtettem valami általános irányt, arrafelé rezegtem. Mindnyájan eltűntök, én is; de ezért a rezgésért, mely szívemet néha embereken és hazákon túli boldogságban remegtette, tán érdemes volt élnünk. (Illyés Gyula: Magyarok.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom