Calvin Synod Herald, 1978 (78. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1-2. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD kegyelem, amellyel Ezékiel próféta életét a maga számára alkalmas, sőt áldott eszközzé tette, a mi drága magyar Sionunk életében kezdettől fogva csodálatosan munkáló hatalom volt. Magyar népünk és református egyházunk eddigi története, sok próbatétele, nyomorúsága és felemeltetése tanúbizonyság reá. Az elpusztult értékek és kedveseitek elvesztése felett támadt gyász, mely lelketeket megülte, s a babilóniai vizeknél elnémította a drága Sionról szóló magasztalásokat, örök figyelmeztetés arról, hogy Isten az Ezékiel prófétához hasonló megbízatást, szolgálatot és sorsot adott nektek. Nektek szól, meg nekem az elválasztó és szolgálatra küldő isteni parancs: „Embernek fia, őrállóul adtalak én téged Izráel házának.” II. Jó tudnunk azt is, hogy az őrálló elnevezés háborús állapotokra utal. A Jeruzsálem városát körülvevő fal négy szegletére épített őrtornyokban vigyázókat nevezték őrállóknak, akik fejvesztés feltétele alatt vállalták a vigyázás felelősségteljes szolgálatát. Az őrállók tudták, hogy hűségükön fordul meg szeretteik, polgártársaik nyugalma, boldogsága, élete, jövendője. Az őrködésben való meglankadás vagy elszunnyadás számukra is, a város lakosai számára is egyet jelentett a halállal. Ezékiel prófétára ez a megbízatás idegen földön kettős mértékben nehezedett. Nem a testi, hanem a lelki veszedelmek miatt. Az ellenséges hatalom fizikai erejének megtörésére mit is tehetett volna szegény beteg ember?! De Isten maga sem azt várta tőle, hogy a munkatárs, a barát, a testvér testi életét védje, hanem hogy a lelkek felett őrködjék. A fogságba került népnek mindene megvolt, amivel földi életét továbbvonszolhatta, de hiányoztak azok a feltételek, amelyek az igaz Istennek a lelkek feletti uralmát biztosították. A környezet, az idegen szokások, a más felfogás, a pogány vallásos képzetek letompították a szent városról alkotott gondolataikat, az igaz Istenbe vetett hitüket, a boldogabb jövendőről táplált reménységüket. Lassan behódoltak a bálványok kultuszának. Elfeledték atyáiktól tanult imádságaikat, átvették az idegen istenek tiszteletét. Ez volt az a bűn, amely miatt Isten a prófétát őrállóul rendelte Izráel háza számára. Emiatt a bűn miatt nekünk is parancsot ad a vigyázásra. Ennek a bűnnek számtalan fajtáját lehet megkülönböztetni; lényegében azonban mindig ugyaz marad. Mert osztályozzák bárhogyan, nevezzék gyilkosságnak, paráznaságnak, csalásnak, hamis eskünek vagy korunk felfogásának megfelelően modern erkölcsöknek, van egy vonás benne, amit sem tudósok, sem világi hatalmasságok nem irthatnak ki belőle: az hogy lealacsonyítja, elaljasítja, durvává teszi és kiégeti a szívet. A bűn szörnyűséges hatalom. Sötétséget borít a lélekre, szembeállítja teremtő Urával és tagadásra készteti. Alapígénk ezt a bűnt „hitetlenségnek’’ nevezni. Ennek a bűnnek a megítélésén semmit sem változtat az, hogy kezdettől fogva istentagadó volt-e az, aki elkövette vagy eddig kegyes életet élt. Ezért a bűnért halál a büntetés. Kedves Testvéreim. Ez a pont, amelynél minden igaz keresztyénnek meg kell állni. Itt kezdődik a mi felelősségünk. Ránk nézve nem lehet közömbös az, hogy körülöttünk lelkek fásulnak meg, s hogy mellőlünk testvérszíveket ragad el a sátán. Halálosan komolyan kell vennünk, hogy Isten egyszer maga elé állít és számonkéri tőlünk az elkallódó emberi életeket. Mert Ő halálosan komolyan veszi nemcsak a kárhozatba zuhanó lelkekért, hanem elsősorban az Ö megbízást adó szent Igéjéért, amellyel kiválasztott, s dicsőségének szolgálatára elküldött. Egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy ennél a szolgálatunknál felelősséggel tartozunk Istennek. Azért választott ki, azért tett őrállóvá, hogy Érette és Vele munkálkodhassunk; azért állított abba a munkakörbe, ahol élünk, hogy az Ő világtervének és szent céljainak ott, azon a helyen összes képességeink kifejezésével, összes erőink felhasználásával, ha kell életünk odaáldozásával, becsületes és lekiismeretes megvalósítói legyünk. S ebben a szolgálatban nemcsak tetteinkért, hanem gondolatainkért, sőt érzéseinkért is felelősek vagyunk. „Ha szót hallasz számból.” Ez a rövid feltételes mondat a keresztyén élet meghatározója, az önfeláldozó szolgálat kritériuma. Valljuk be, hogy életünk ezen a ponton kapja a legtöbb sebet, s itt ér bennünket a leggyakrabban hajótörés. Mert nem úgy élünk, ahogy Isten parancsolja. Nem azt hirdetjük, amit Ő mond. Emberi bölcsesség hitető beszédét szólja szívünk és szánk. S főleg nem akkor és nem ott szólunk, amikor és ahol kellene. Ez tesz alkalmatlanná Jézus Krisztus követésére, Isten dicsőségének szolgálatára. Ez tesz képtelenné az őrállásra. A világ tetszésének megnyeréséért sokszor tréfából, s a magunk kényelméért könynyelműen feláldozzuk megbízó Istenünk iránti hűségünket. „Ha szót hallasz számból.” Csak akkor! Inkább tépessék ki a nyelvünk, zúzassék össze a testünk, addig a pillanatig várnunk kell. De ha halljuk az Ür Isten parancsát, akkor bátran, minden kényelem feladásával, minden kockázat vállalásával szólnunk kell, és végeznünk kell a reánk bízott szogálatot. Ne felejtsük el azt sem, hogy Isten nekünk a felolvasott Szent Igében nem annyira ítéletet, mint inkább biztatást és drága ígéretet adott. „Ha megintetted a hitetlent,” azaz ha hűséggel elvégezed a reádbízott szolgálatot, „megmentetted a te lelkedet.’’ Ez az ígéret a mi biztatásunk, megtartásunk és a mi örök életünk koronája. Végezetül hadd fejezzem be igehirdetésemet ezzel a forró sóhajtással: A mindenható Isten, aki a Jézus Krisztusban minden szolgáját kegyelmébe fogadta, töltse ki az Ő Szent Lelkét az Ő hűséges szolgáira, és amint a prófétákat és apostolokat megáldotta, az Ő szent országáért folytatandó szolgálataiban áldja meg és vezesse őket is diadalról, diadalra! Ámen. Dr. Árvai-Zsiros József # Az életedből annyi marad meg, amennyit áldozatokba tudsz adni másokért az örökkévalóságra. Dr. Emjedy Andor püspök, 1947
