Calvin Synod Herald, 1976 (76. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1-2. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD keserű bujdosásuk idején, gályán utazott az európai Törökországból az ázsiai partokon levő Rodostóba. — A gályavonás igen nehéz munka, olvassuk az 1720-ban kelt levelében. — Aki nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt vélné az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. Amikor akarnak nekik valamit parancsolni, csak süvöltenek (fütyölnek), már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind (azaz: mindnyájan egyszerre) fognak a munkához. Az ő székük úgy vannak rendben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni . . . közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a lapátot, ha beszélnek-é egymással? Beszélni tehát nem volt szabad. Ezért halálos csend ült közöttük. Legtöbben el is felejtettek beszélni hosszú fogságuk alatt, csak ,hu-hu-hu”-t üvöltöttek. „Hanem amikor a gályát vonják — rója tovább borongós sorait Mikes —, igen szomorú zörgést hall az ember: mert a sok lánc zörgését lehet hallani.” Ezen a gályán ötvenkét lapátot és kétszáz rabot számolt meg Mikes. Egy lapát hosszát öt ölnyire becsülte. Az evezők pontos ütemben, egyszere emelkedtek ki s merültek a vízbe. „Szép mulatság azt nézni — jegyzi meg —, de ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok mind keresztyének, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Az ételüket megadják, de ruházatjok csak rongyból áll. A mieink mégis ingben dolgozhatnak azért mert a fejedelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszul velők, de másként ing nélkül dolgoztak, és verést a legkisebbért szenvedniük kell, amint magok is mondták szegények.” Rákóczira tekintettel megengedték, hogy a foglyokkal beszélgessenek s magyarokat is talált közöttük Mikes. A nápolyi gályákon is verték a rabokat. A hitetlenek káromkodtak miatta, a lelkészek meg imádkoztak: „Oh Isten micsoda időkre tartogattál minket; adjad, hogy a te kegyelmed által a hátralevő nyomorúságot is elszenvedjük békével.” Amíg az úton hajtották őket, addig a fiatalabbak a testükkel védték az öregeket, de a gályán erre már nem nyílt mód. Paulovitz Mihályt úgy összeverték, hogy belehalt. Az oka egy kis tévedés volt. — Leva manó! El a kezekkel! — kiáltotta a munkafelügyelő, rakodás közben. Paulovitz latinul gondolkodott s tovább húzta a fát. Olaszul pedig éppen a fordítottját jelentette a parancsszó. Amikor belehalt a verésbe, négy napig feküdt temetetlenül. Akkor a tengerbe dobták, de a vihar kivetette. Végül is a kutyák és madarak ették meg. A gálya élete egy pillanatra felvillan előttünk Fóris Ferenc írásában, hasonló a kép a Mikeséhez: „A folytonos evezés közben, nem véve ki még a világosabb téli napokat sem, valamint más erősebb munka közben, le kellett vetnünk minden ruhánkat, csak egy rövid, combig érő lepel maradhatott rajtunk, hogy ilyenformán még nagyobb rettegéssel végezzük munkánkat, mert hiszen a felügyelők kezeit így még erősebben és hathatósabban éreztük mezítelen testünkön.” A visszaemlékezés oly friss, hogy szinte látjuk őket és a bőrünk viszket és vérzik a korbácsütés nyomán. „E nyomorúságok napról napra növekedtek, — folytatja. — 1675 július 3-án elvittek közülünk hetet Szicíliába, a franciák ellen felfegyverzett gályákra, ahonnan négyen október 11-én tértek vissza Nápolyba. Mazarius Dániel tamási lelkész meghalt munkaközben Szirakúza mellett. Ő volt az, akit már Brucknál úgy összevertek, hogy behasadt a feje.” „Ketten 1676. február 4-én érkeztek vissza Szicíliából, annyira elerőtlenedve és elkínozva, hogy Tinkovics János lestei lelkész néhány nap múlva visszatérésük után letévén testének porsátorát, átköltözött ama jobb hazába. Aznap, amikor mi megszabadultunk.” Ha a gályák a kikötőben álltak, a rabok akkor sem pihentek, hanem a hajóácsok műhelyeiben segédkeztek vagy kötelet fontak. Este visszavitték őket a gályára, ott levették róluk a nappali bilincseket és nehezebbel cserélték fel. „Éjjel a sok kíntól, és izzadásban kimerültén még azt is igen jól megvetett ágynak tartottuk, ha valamely padlón vagy a kötelek közt sima helyen vagy az evezők közt a gálya kiálló részein tölthettük az éjszakát”. Rendszeres áhítat tartására sem módjuk, sem helyük sem erejük nem volt. Csupán egy-egy fohász szállt fel a szívükből, leginkább a zsoltár emlékezetben őrzött szavával: Miglen felejtesz el, Uram, Míg nem emlékezel rólam? A te orcádat én előlem, örökké elrejted-e tőlem? Mire nem könyörülsz rajtam? S álomba zuhantak, mint egy fadarab. A szabadulás Gályarabjaink szabadulását főként a holland rendeknek köszönhetjük. Megbízásukból a bécsi holland követ járt el I. Lipót királynál, s ő írt alá a gályarabok nevében kötelezvényt, hogy szabadulásuk után nem térnek vissza hazájukba. Az elbocsátott rabokat de Ruyter Mihály holland tengernagy vette fel a hajójára. Amikor meglátta az elcsigázott lelkészeket, így kiáltott: — Sok győzelmet vívtam életemben mindenrendű ellenség felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól megszabadítottam.” S amikor Harsányi István rimaszombati lelkész, akit Czeglédi Péterrel Chietiből szabadított meg a tengernagy, meg akarván köszönni a szabadítást, ezzel fordult hozzá: — Nem szükséges, hogy megköszönjed a mi jóakaratunkat, mi itt éppen csak eszközei voltunk Istennek. Neki adjatok hálát, Ö a ti szabadságotok szerzője. — Az Isten eszközeinek is meg kell adni a méltó tiszteletet, — vitázott Harsányi. S igaza volt. Mert a
